én: - Mit csináljunk ma délután?

Ákos: - Menjünk sárvulkánokhoz!

Tomi: - Az nagyon messzire van, Azerbajdzsánban. Európában csak kevés van, azok is nagyon kicsik.

Ákos: - Én még kicsi vagyok, nekem jó lesz a kicsi is.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Tegnap Anyával és Apával voltak délután a gyerekek, Apa ment be Ákomért a bölcsibe. Ha fáradt vagy szomorú még mindig egy cici simogatásával vigasztalódik. Apa kérdezi tőle, hogy és X. bölcsis néni ciciét is megfogtad?

- Nem, mert nem engedi.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Ákos és Léna (szombat délután)

                   Sárkányhajózunk a Dunán

Számolom a hétköznapokat, mert megint terror van a bölcsiben. Még két hónap és két hét...Rettenetes soknak tűnik. Ma 8.02-kor Tominak megmondták, hogy ha holnap is ennyit késinek nem mehet be az Ákos a szobába. Hát ezen én úgy felhúzom magam....Ezt nevezem pedagógiának. Büntessünk látványosan, de legalább alaposan. Nagyon fenem a fogam a holnapi beolvasásra. Csak az tart egy kicsit vissza, hogy nehogy az Ákoson verjék le. (Közben felhívtam a nénit. Nagyon kedvesen elmondtam a kételyeimet ezzel a neveléstechnikai huszárvágással kapcsolatban. Nem sikerült. Nem győztem meg. AZt mondja korábban kell felkelni. Hja, ha ez ilyen egyszerű lenne, kérem...) Messzemenően várom, hogy közösen járhassanak már oviba...Ákos ráadásul nem is akar bemenni, sír reggelente, és amikor megkérdezem, hogy mi olyan rossz ott, azt mondja, hogy "nincs ott senki". Ez azért talán nem teljesen biztos, de, hogy rossz szájízzel indulunk az tuti. Ezt nyilván érezheti az Ákom is...

Igen. Szoknya. Nagyon nagy a feminin befolyás....Reméljük, hogy csak ez...De ha nem, akkor is imádom. Csak azt hiszem nehezebb lenne az élete...

Botond keresztelője. Lencsi határtalanul unta a szertartást, de ennek legalább hangot is adott. Folyamatosan kárált, hogy "miért úgy hívják ezt, hogy templom, miért nem úgy, hogy az unalom helye?" Mindezt cseppet sem diszkréten tette.

Ma legalább Léna-binda nem szomorkodott, ma ő mosolyogva ment. Balzsam. Mályvacukor a lelkemnek.

                  The Donut Library  - Pozsonyi út

Voltunk lovagolni, én 4 nap után végre izomláz nélkül megyek. 4 napig úgy éreztem, hogy leszálltam ugyan az állatról, de a teste csak a lábam között maradt. Lénuska ügetett, futószáron rendesen, vigyorogva, nagyon élvezte. Ákosról nem is beszélve, aki szerintem észre sem vette, hogy lovon ül. Bősz lovasok voltak. Nevetősek. Vasárnap megyünk megint.

Csak annyit osztanék meg, hogy Lencsinek tegnap - a második napon - már görbült a szája. Ma - a harmadik napon - már zokogott a csoport ajtajában. Reggel - otthon - még fölöttébb lelkes volt. Akkor Ákos sírt, hogy "nem akarok bölcsődébe menni, mert nincs ott senki!!!".

Ha az Isten is úgy akarja, akkor 14-én elkezdek egy lakberendező tanfolyamot, a több lábon állás végett, valamint azért mert annyira sok időm van, hogy nem tudok vele mihez kezdeni. Úgyhogy feltétlenül irányítsátok hozzám azokat, akik lakásokat, házakat, és egyéb fedett vagy fedetlen dolgokat akarnak berendezni. Egyelőre az lesz a jelige, hogy jelképes áron - referenciáért...Mert jó lenne valami kis referencia...Mindezeken túl még 5 millió forintot is keresünk, ennyi kellene a tetőtér beépítéséhez. De nem banktól, hanem dúsgazdag, vagy enyhén jómódú ismerősöktől kellene ez a szerény összeg, persze busás kamatért cserébe. Más befektetésekről, üzleti lehetőségekről most nem tudok beszámolni.

Ez Robinak és Ritának:

Tegnapi kép a Dalmátban...Két fél napot kivettem hétfő és kedd délutánra, hogy legyen a gyerekeknek valami átmenet a 3 hónapos nyár és a bölcsőde/óvoda között. Úgyhogy tegnap még a szelíd napsütésben bóklásztunk a Szamárhegyen, kávéztunk/tejeztünk a Gizinél a Dalmátban, gesztenyét kerestünk, mogyorót gyűjtöttünk, Ágóztunk, Emmáztunk, Sebiztünk, Annáztunk, Johannáztunk egyszerre és külön-külön....Olyan jó volt.

Hétvégén meg gumikacsát úsztattunk a Bükkös patakban, az is vicces.

A gyerekek egyelőre majdnem lelkesek, Lencsi kifejezetten örömmel ment be az oviba, Ákos sem bánta egyelőre. Léna-bindának jóval könnyebb lesz azt hiszem, elmentek a nagy fiúk, csak kedves, helyes nagycsoportos lányok vannak, aki meg fiú maradt az is jámbor. Szóval határozottan optimista vagyok. Ákosnak gyakorlatilag az egész csoportja kicserélődött, csupa új kicsi jön, de 3 hónap, és megy az oviba, Léna csoportjába, sőt, Lénával szemben fog ülni ebédnél. Azt nagyon várom. Nagy könnyebbség lesz, vagy most úgy hiszem.

Tehát csak azon kell túltennem valahogy, hogy kint ragyog a bársonyos ősz, én pedig ülök egy ablak mögött, és maximum egy kávéra szabadulok ki. Nehéz. Próbálok koncentrálni arra, hogy megy a család lovagolni a hétvégén, a gyerekek pónilóval, meg az őszi szünetre, a közelgő szülinapokra, és ő....mire is még...hogy hátha 5 óra után süt a nap. Meg a késő estékre...édes borral römizni a Tomival a teraszon gyertyafénynél...és nem idegösszeroppanást kapni minden reggel, hogy honnan és mennyit késünk. Nagyon erősen próbálok lazulni e tekintetben, de nemigen megy. Igyekszem.

Szombaton évnyitó volt az oviban, a templomban. Kérdezem a gyerekektől, hogy emlékeztek, hogy kell köszönni (Áldás, békesség!)? Ákos rávágja: Igen, Salem Aleykum!

Ákos meséjének legújabb szereplője a Mohó Csiga és a Bontófazék. Ez utóbbira úgy derült fény, hogy egyszer hallom, hogy

 -Nekem is volt egy trónom. Csak szétjött.

- Hogy jött szét?

- Bontófazékkal.

- Az mi?

- Ami kígyó is, meg markoló is. Főleg székeket bont.

Jobb, ha tudjuk ezt. Arra is fény derült, hogy "Csipkerózsikának agyagból volt a szoknyája", meg, hogy "nagyon könnyű vagyok, mint egy fatörzs."

Ebéd közben pedig felkiált az Ákos (Anyával és Lencsivel), hogy "elment a magzatvíz!".

Lencsi, amikor Tomi valami nevelő célzatú megjegyzést tesz, az mondja neki, hogy "Ezt még megkeserülöd!" Ákos viszont, ha bántani akar úgy kedveskedik, hogy "Pisimama, kakimama". Mondom neki, hogy ne mondj ilyet nekem, mert ez nekem nem esik jól. Erre előkap egy sínt, egy fa sínt, és ráteszi a szívemre, hogy "ez majd megnyugtat."

De ez még mindig sokkal jobb, mint amikor drága Lénuskám nekem esik, hogy "te semmit nem engedsz meg, félek tőled, olyan szigorú vagy." Ez, mintha késekkel dobálnának. Az ok pedig egyszerű. Miután este 8-kor megkért, hogy kössek fel a nem-működő Singer varrógép állványra egy cérnát, mert ő varrni akar. Az asztallá átalakított valamikori varrógép állványán. Ami, hangsúlyozom, az én életemben magát varrógépet még csak nem is látott. Ez egy asztal, aminek az alsó kovácsoltvas állványán vagy egy forgó kerék, meg egy pedál, de fölül se híre, se hamva varrógépnek, ott asztallap van. Na most ezt kellett volna este 8-kor varrógéppé alakítanom. Hát, ez nem ment. Meghaladta a kreatívitásomat. És én nem teszek meg semmit ezért a szegény kislányért. Majd ezután még elkövettem azt a fatális hibát, hogy fürdeni küldtem, mert másnap mentek a Balatonra és még mesét akartam olvasni. Megérdemlem a karóba húzást, a töviskoszorút és a parázsfürdőt. De úgy fáj az én kis Lencsikém szájából ezt hallani. Olyan igazságtalan. És most kezdjem el magyarázni neki, hogy drága Kincsem, annyira nem vagyok szigorú, ma délután a házunk tetejének a gerincén üldögéltél az öcséddel, mert meg akartuk nézni a kilátást. Ennél azért vannak keményebb kezű anyák is. Talán. De volt rajtuk biztosítókötél.

Ráckevén Lencsi ihletve a maxikói táncosnők kellékeitől megjegyezte, hogy ő legyezőt kér szülinapjára. Ákom erre: "én inkább egy telefont."

Ez még Füred a szüleimmel:

Kicsin múlt, hogy elindultunk a hétvégén Fenyvesre, meg az Őrségbe, ahol már várt bennünket egy szépséges kis parasztház, de mindezek nem sikerültek. Olyan jó volt itthon. Ez nagy előnye Szentendrének, hogy ha balra indulunk ott a Duna. Itt fönt. Ez a Szentendrei-sziget, szemben velünk. Révvel át, már ez is nagyon jó, aztán ott a Rosinante,ezt csak ajánlani tudom, ha valaki egy eldugott kis éttermet keres mennyei konyhával, úszómedencével, homokozóval, függőágyakkal, meg mindenféle romantikus döngicsélésekkel.

Ha északra indulunk, ott a Szigetcsúcs:

Ha jobbra indulunk, ott a Pilis:

Itt lehet travizni, meg síelni, meg Dobogókőzni. És szombaton például majdnem véletlenül még Kőhegyre is feljutottunk, ahonnan lehet látni egész Szentendrét fölülről, meg a Dunát, csodás a kolbászleves és a lencseleves, és mindig van palacsinta. Most pedig fesztivál is volt. Presszó Tangó Libidóval. Aztán akadt még a hétvégére egy kis ráckevei néptáncfesztivál a szüleimmel, ami után nyilván szeretnék sürgősen Mexikóba menni (nemzetközi néptáncfesztivál ez). Meg lámpás hajófelvonulás éjszaka, tüzijáték, 35 éves lettem én 18-án....és most pedig újra itt a Müpa.

És vészesen közeleg az ovi-bölcsi-teljes munkaidő....Valaki árulja el nekem, hogy ezt hogy kell élvezni?

Ez a kép véletlenül akadt most a kezembe. Lencsi 1,5 éves Kínában

Ott állunk a kagylós játszótéren, tehát. Van egy olyan lehetőség, hogy vissza, föl a hegyekbe. Ehhez még egyszer, illetve minimum kétszer meg kellene tenni ezt az embertpróbáló utat, illetve pénzt kell kivennünk, mert az elfogyott a jó olcsó vidéken. A játszótéren nincs bank, ez annyira nem meglepő, erre nemigen látok taxit sem. Úgyhogy a két-két túrahátizsákot egy-egy hátra, a kicsiket előre, és marad még két gyerek, de tulajdonképpen van még négy szabad kezünk. Elindulunk gyalog.

Ez ilyen:

De még mindig - bár egyre tétovábban - keressük a híresen szép városközpontot. Utóbb kiderült, hogy azt sajnos nem találtuk meg. Megtaláltunk útközben egy éttermet, ahol újfent nem volt étlap, volt viszont patkány, és nagyon finom volt az étel. A patkány nagyon tetszett a gyerekeknek. Egyébként a fenti képen az a világos épület. Végül eljutottunk valamiféle központba - ez semmiképp sem az óváros volt -, ahol akadt három bankautomata és a buszpályaudvar. A már említett. A szép. Az automaták itt valamiért nem adtak nekünk pénzt, úgyhogy kicsit nehezítette a dolgot, hogy ott álltunk 50 kg cuccal a hátunkon, pénz nélkül, az óvárosnak nyomát se látva. Úgyhogy beténferegtünk az elbűvölő, meghitt buszmegállóba. Kár, hogy ezt nem fényképeztük le. Már láttunk hasonlót Marokkóban, talán Kenyában is, de ez mindig kicsit ütős. Olyat ne képzeljetek, hogy konkrét megállók, vagy jelzett buszok, vagy információ, vagy bárki akivel közös nyelvet élvezhetnénk, Van egy-egy busz, és egy-egy buszocska (marsrutka) itt-ott, amik fölöttébb diszkrétek a tekintetben, hogy merre mennek, legalábbis egy külföldi számára. De ettől nem hőkölünk vissza, csak elkezdjük kérdezgetni, hogy mi megy Baku felé, ez is egy opció. Valahogy egyszer csak egy platós kocsihoz visznek bennünket, aki elvisz. Nem busz, egy pasi a haverjával, bár lehet, hogy ő is utas, és mi. Meg a platós kis furgon. Viszont 8 Manat a 160 km (1 Manat = 1 Euro), szemben a reptéri fuvardíjjal például, ahol 30 km-ért fizettünk 40 Manatot. És nem annyira veszélyesen vezet. Angolul, oroszul nem beszél. De mégis szóba kerül útközben, hogy tulajdonképpen ha már erre - Baku felé - sodort a szél, akkor mi lemennénk a tengerpartra Novhaniba, ahol ugye ott a jónak tűnő szálloda, 4 nap múlva foglalásunk is lenne. Levisz a fickó, még 8 Manat, de ilyen olcsón még akkor sem csináltunk ebben az országban semmit. És vityillók, olajkutk, olajtócsák az út mellett, majd vityillók, és befarol a kis teherautónk a 4 csillagos szálloda elé. A londíner áll a BMW és Mercik között kerek szemmel, mi lehalásszuk a poros hátizsákjainkat a platóról, és máris a légkondicionált szálloda lobbijában állunk egy recepciós lánnyal - Güney-jel - angolul folyékonyan csevegve - aki most jött vissza Párizsból, ott dolgozott két évig, előtte Dubaiban -, tüneményes. Persze van hely, minden van, szépséges szoba, ropogós ágynemű, süppedős szőnyeg....Ez most kell nekünk...

Az Aqua Park. A zöld Lencsi és Ákom kedvenc csúszdája. A piroson csak Lencsivel jöttünk, én - egyetlen nőként egész ottlétünk alatt - lejöttem a kéken. Előtte 10 percet üldögéltem a tetején, de lejöttem.  Itt nem látszik olyan rémesnek, de iszonyatos meredek volt. Részleteket személyesen.

Ez a szállodánk tengerpartja. Homok és kagylók. Meg bárok. Bármit megtesznek a vendégért, de nem minden sikerül. Gondoltuk egy délelőtt a Tomival, hogy megérdemelnénk egy jó tejeskávét. 1 bár van a tengerparton és egy étterem. Odabandukolok a bárhoz, hogy "kérnék szépen..." a bártender egy pillanat alatt elmutogatja, hogy ő nem beszél angolul, de várjak, azonnal jön valaki. Erre az egyik vasalt,  fehéringes pincér úgy elkezd rohanni föl a hotelbe, hogy én szabadkozom, hogy ennyire nem sürgős, várunk, nem élet-halálról van szó. De már látom is, hogy immáron két vasalt inges szalad felém. Szalad. Nem siet vagy kocog. A fiatalember valóban remekül beszél angolul.

- ....Tejeskávé....

- Ó! Hát az sajnos pont nincs.

- ??? Miért kávé nincs vagy tej?

- ........Kávé.......

- ????Kávé??? (Egy órája álltunk föl a 7 étterem közül az egyikben a reggelitől, ahol töménytelen kávé és tej volt...)

- Kávé. De megoldjuk. Fél óra és lesz. - mondja ő lelkesen

- Jó. Van időnk. Ott ülünk.

- Jó. (Elszalad. Nem sétál).

Eltelik fél óra. Szalad felénk a homokban a fehér inges, angolul beszélő pincér:

- Sajnos kiderült, hogy nincs tej sem.

- ??????

- De lesz...Egy óra...

- ????? Jó. Megvárjuk.

Elszalad.
 Eltelik egy óra...Szalad vissza. Őrület. Tördeli a kezét, nem néz a szemembe:

- Sajnos nincs tejeskávé.

Ez egy teás nép. Az van. Mindennel. Ezerszínű cukorral, lekvárral, magokkal, csokival, pici, körte alakú üvegpohárban (mint a törököknél), szamovárból. Erős és fekete, felöntve hideg vagy bármilyen vízzel.

A kontraszt. Ez jellemző mindenhol vidéken. Bakuban sokkal kevésbé.

Azt írtam, hogy amikor megérkeztünk a tengerpartra milyen kétségbeejtően szürkés-barna volt a tenger? Aztán szerencsére ki türkiszzöldült...Ez nagy megkönnyebbülés volt. De sekély,és gyorsan felkorbácsolja a szél.

Elmentünk még Gobusztánba, ez Bakutól 60 km-re egy félsivatagos rész, ami egyrészt nevezetes a sárvulkánokról:

Másrészt arról, hogy itt van egy-egy nem közel-keleti turista. A legtöbb idelátogató orosz, iráni és török. Gondolom a szomszédos Grúziából is akad, az örményekkel meg ugye nem kifejezetten harmonikus a viszony.

Harmadrészt pedig a több, mint 3000 őskori sziklarajzról. Az tényleg elképesztő. Hajók, vadászatok, táncosok, állatok...meg sziklák. Az nélkülözhetetlen.

Minthogy Azerbajdzsánról van szó, az odaút majdnem olyan izgalmas volt, mint az uticél. Itt Bakuból mentünk egy helyi busszal, odáig a roppant látványos szovjet metróval, ahol éppen ennél az állomásnál volt egy madárház a metrómegállón. Miért is ne? A busz igazán nem kérkedett semmiféle fölösleges luxussal. Nem egy magamutogató turistabusz volt, de odaértünk valahova egy pár házacskához, egy pár icipici "market"-hez, ami mind nagyon kicsi, és nagyon kevés dolog van benne, de egymás mellett és ugyanaz. Valamint állt ott pár Ladás taxis bácsi. Ez volt talán az egyetlen jel, hogy itt van valami. Nem is kellett beszélni, nyilván tudta, hogy hova megyünk, beszélni minek is beszéltünk volna, de nagyon kedves volt.

Ő az. Az utikönyv felhívta rá a figyelmet, hogy ne bakui taxissal menjünk a sárvulkánokhoz, mert az soha nem találja meg. Hát az elhiszem. Poros földutakon mentünk 7 vagy 15 km-t, kutyák üldöztek, váratlan akadályok mindenhol, de a pasi rendületlenül nyomta a gázt, repesztettünk a sivatagban, sajnos az autón semmiféle óra nem működött, úgyhogy kitudja hánnyal, de rendesen. Úgy általában a gázon kívül nem sok minden működött, de ő - szeretetteljes vendéglátó révén -, egyszer csak előrekapta az első ülésre a gyerekeket, hadd mulassanak a kis jószágok.

Mulattak.

A múzeum viszont - mert az számottart külföldi turistákra is -, ott a félsivatag közepén megint ultramodern. Az ősember ott az orrom előtt vájja a sziklákat teljes magasságban 3D-ben.

Ákos ugrál még Bakuban az óriáskerék mellett a tengerparton.

Ó, és azt  még nem írtam, hogy ugye megkaptuk a vízumot még kiutazás előtt, majd érkezik egy e-mail a postafiókomba az azeri Külügyminisztériumtól egy nőtől, hogy látja, hogy megyünk, és üdvözöl az országban, írjuk meg, ha segíthet bármiben, akármilyen kérdésünk van stb. Ez milyen kedves...Nem lehet nagyon sok vízumos beutazó.

Ja, és Asaf Avidan-os lettem. Ez a szám (One day Baby, Baby) elég sokat ment a szállodában, és én nagyon megszerettem.

https://www.youtube.com/watch?v=jtRMZ04hohQ

Gyorsan írok egy kicsit megint.

Ott tartottam, hogy a jó sofőr Azerbajdzsánban céltudatos. Például ha az ember meredek hegyi szerpentineken hetvennel megy, akkor feltétlenül menjen át minden kanyarban a szembejövő sávba, de ennek csak akkor van igazán értelme ha egyáltalán semmit még csak sejteni sem lehet a szembejövő forgalomról. Ladával. Nem olyan nagyon újjal. Nem mintha egy Mercedes terepjáróban sokkal jobb lenne, az is talán csak egy icipicit kevésbé izgalmas. Itt igazán az adrenalin számít. A szakadékok, meg a beláthatatlan kanyarok. Itt már nem féltem. Komolyan. Valahogy elmúlt. Néha felmerült, de sokat gondoltam a Jóistenre, meg arra, hogy vajon a sofőr mit gondol, hogy hogy lesz. Aztán arra jutottam, hogy valószínűleg itt, a vad Kaukázusban  működik valami 7. érzék, vagy ilyesmi. Ők egyszerűen érzik, hogy mikor lehet. Mást nem tudok elképzelni.

Szóval megadtuk magunkat, megtorpanunk. Én úgy éreztem, hogy ha lehet minél kevesebbet élvezném a helyi taxisok rutinját. A tengerparton várt (bár csak 4 nap múlva), egy 4 csillagos szálloda Aqua Parkkal. A fentiek után - bár már szidom magam - azt gondoltam, hogy ne küzdjünk itt tovább, nem magunk miatt, hanem nem akartam a gyerekeknek törődést. Nyaraljanak, élvezzék az utazást, inkább legyen biztosan kellemes élmény nekik, nehogy elvegyem a kedvüket a továbbiaktól. Szeretnék én még velük furcsa helyekre menni. Így elindultunk le újra Gubába. Sutty. Valaki levitt, egy helyi, egy kisebb összegért. Angolul, oroszul nem beszélt, de annyit megértett, hogy Krasznaja Szloboda, ez a gubai híres zsidónegyed, amit meg kell nézni. Ezt abszolváltuk. Eljutottunk egy közepesen szép városrészbe, ahol valahogyan nem volt egyetlen egy lélek sem. Kicsit kísérteties. De van játszótér. A játszóterekre nagy hangsúlyt fektetünk. Kagylóval borított, így pláne. Mi Tomival ülünk, és tovább tanakodunk, hogy 1. hol vannak az emberek? 2. akkor merre? Az emberekről annyi derült ki, hogy pár utcával arrébb van valami nagy sátoros ünnep, de valamiért úgy gyanítottam egy tor, mert csöndes volt és nem vidám sok kippás férfivel. Szóval egy része a helyi zsidónak ott, a többiek állítólag visszamentek Jeruzsálembe. Hát a fene tudja. Én inkább valami gigantikus kecskehajtásra vagy szamovárünnepre hajlok....

Ez nem Azerbajdzsán, csak most nincs alkalmam azokból feltölteni. A következőben olyanok lesznek.

Ákos odaszól Lencsinek: "Várjál meg Édeském!' - És még mindig csókolózni akarnak feszt.

Tom édességet oszt a gyerekeknek. Ákos: "A legjobb lesz, ha én veszek magamnak."

Ákos új barátja a Kövér Molnár után a Kedves Páva. De néha ő maga a kedves páva. "Én egy kedves páva vagyok. Kedves páva kakilni megy." Kedves Páva például gyakran hívja telefonon a fiatalurat, ilyenkor barátsággal elcsevegnek.

Azért azt konfirmálnám, hogy Ákom úgymond csintalan. Kind of rakoncátlan. Például leveszi Bakuban a szandálját a csónakázótónál , és behajítja a vízbe. Vagy "slaugozva" pisil. Ami azt jelenti, hogy engem természetesen széltébe-hosszába összevizel, de magát is...arcon.

Egyelőre képek nélkül, mert most nem tudom fölrakni azokat, Robi blogja viszont ingerel, kedvet csinál - írnom kell.

Azerbajdzsán jó. Nekem nagyon jó volt. Azért mindenkinek nem ajánlanám, de Baku egyszerűen mesés, és annyira csodálatos volt két hetet reggeltől estig a kis családommal lenni, végre kicsit élvezhettem őket eleget. De nem teltem be. Tudnám folytatni.

Az elejétől. A logisztika rögtön az első pillanatban megbicsaklott, úgy is mondhatnám eltört. Azonnal a repülőtéren 40.000 Ft-ot legombolt a Wizz Air, mert online check-in, vagy nem, de legalább csak az odaútra ikszeltem be rosszat, ez így is eléggé fájt. A gyerekek dacára az este fél tizes indulásnak, igazi nagy utazókként akkor aludtak, amikor lehetett, amikor megérkeztünk egy nyikkantás nélkül keltek, persze kaptak gumicukrot, hogy ne fájjon a fülük leszálláskor, így ha fájt is megérte máskor nemigen kapnak gumicukrot. Majd, rögtön érkezéskor kiderült, hogy a megrendelt transzfer (rendeltem - hogy tekintve a igen korai érkezést, hajnal 4 /+3 óra időeltolódás/-kicsit kíméljük a gyerekeket) sajnos nincs ott. De sajnos, a megrendelt, előre kifizetett szálloda sincs nyitva. Nyitva van, csak nem most, mert most éppen valamiért nem nyílik ki az ajtó. Kértünk early check-in-t, egy fél éjszaka áráért, de most ez valahogy mégsem jön össze. Közben a taxis - akinek egyelőre nem tudunk fizetni, mert Manat-ot nem lehet Mo.-on venni - rendületlenül próbálkozik, kedves, meg persze kéne neki az a ki fuvardíj is, ami csak 3x több, mint egy helyinek, de ezt jobb ha szokogatjuk (csak a taxiknál, ott csak egy társaságnál van óra). Szóval, még mindig a mesés óvárosban - ami olyan, mint Rovinj, meg Pula, nem irtó szűk sikátorok, csak keskenyecske utcák, világos, terméskő házak, faberakásos rizalitok. Új szálloda. Annyira valószínűleg nem szép, mint az eredeti, a svédasztolos reggeli is rántottává satnyult halvával, meg teával, de megteszi. Hajnal négykor megteszi. A drága kis gyerekek mosolyogva pislognak ki, de mindjárt felkel a nap, a reptérről befelé rögtön egy Zaha Hadid elképesztő épület,

Icheri Seher - az óváros

az óvárostól pár száz méter a tengerparti bulvár, kávézókkal, óriáskerékkel, caroussellel, türkizkék csónakázótóval, gyönyörű modern szőnyegmúzeummal (mint egy felcsavart szőnyeg, olyan), szóval Nizza...Buja zöld, tágas, szellős (átvitt értelemben is és valóban a "szelek városa is", ami nem rossz. Elegánsabbnál elegánsabb boltok, gyönyörű nők a legújabb divat szerint felöltözve, csillogó villogó SUV-ok (városi terepjárók), szamovárok...szépséges.

Sikló a hegyoldalban, rengeteg szökőkút, kéregetőt egyet láttam, hajléktalant nem. Állítólag az Eurovízió miatt kiterelték őket, de nem biztosítottak helyet nekik. Ezt nem tudom, a külvárosokban sem láttam sem hajléktalant, sem teljesen lerongyolódott embert. A nagyon külvárosban sem. Vissza a szállodához. 4 körül összevissza telefonálunk, előbb-utóbb mindenki magához tér, és próbálnak segíteni. Az eredeti hoteles is magához tér, jön át értünk, de én ugyan ki nem robbantom a két alvó gyereket fél ötkor, úgyhogy maradunk. Biztos jobb lett volna egy kicsit az első, de franc akar már költözködni.

Itt egy karavánszerájban ebédelünk. Ideális hely Ákom 1,5 órás diaréjához. Igazán szép volt a wc.

Ákost szétszedik. A férfiak is, a nők is, mint Kínába a Lencsit 1,5 évesen. Szegény Léna tűr. Egy darabig. Az utolsó héten már nem enged az Ákoshoz közel senkit. Amint valaki közelít, hogy AAAKOS!, Léna ugrik. Ráveti magát, és bármi áron levakarja a lelkendezőt. Például vicsorog. Bezzeg amikor az azeri férfiak sorfalat álltak, mert a szállodában a medencét átúszta oda-vissza egymás után egy csomószor. Kis vékony kislány, egyedül úszik, ott, ahol nők nem, férfiak is alig. Egymást hívták oda ámuldozni. És a tengerben is úszókar nélkül úszott. Akkor azért egy picit féltem. De sekély volt a víz.

Szóval, a bakui első izgalmak csitulnak. 4 napig járjuk a várost, a 4. napra már rendesen átgyalogolják a a napot. Persze minden alkalmat megragadunk gyerekes programot szervezni. Játszótér, ugrálóasztal, körhinta, amit lehet.

Ezek a lángok (a felhőkarcolók) Baku új jelképei (Éjszaka elképesztő fény/neonképek rajta). Minthogy a tűz földje. És az egyetlen, ami olcsó; a gáz, meg a benzin (150 Ft/l). Ez bennünket pont nem érintett...

Aztán felkerekedünk két hatalmas túrahátizsákkal, két kicsivel, és két gyerekkel - akik valamivel kisebbek, mint a két hatalmas zsák -, a Kaukázusba. Ide már nem foglaltam szállást, mert amit az interneten láttam, olyan vacak volt, egyik sem győzött meg. Gondoltam ennél csak találunk jobbat, vagy ha nem akkor egyik ezek közül. Hát, nem találtunk jobbat. A busz teljesen rendben volt, föl, északra. Gyerekek bűbájosan alszanak, majd megérkezünk Gubába. Az autóbuszról nehéz eldönteni, hogy sóderbánya, vagy szeméttelep, esetleg piac vagy egyéb. Az biztos, hogy egy lélek nem beszél sem angolul, sem oroszul. Arról, hogy majd én itt beszélgetek a szállodák minőségéről szó sincs. Nem beszélgetek én is senkivel semmiről. Nincs alternatíva, mondom azt a szállást, aminek emlékszem a nevére. Azt hiszem itt rontottuk el. Itt kellett volna kitartani, a fene egye meg. Ez a hotel 30 km-re volt a várostól. (Ami egyébként állítólag gyönyörű, de ezt nekünk nem sikerült megnézni). De 30 km....(Ami úgy, egyébként nem sok...) Először féltem, aztán rettegtem, aztán már azt sem. Viszont megérkeztünk a szállásra, ami roppant népszerű helyi üdülőhely volt. Tessék, egy klasszikus gyerekkori játszótér. Minden vas.

Lehet, hogy nekik szebb bungallók és szobák jutottak, a miénk rémes volt. És nagyon rózsaszín. Voltak viszont beton hattyúk és beton delfinek. De például nem volt étlap, és senki, aki beszélt volna általunk is ismert nyelveket. Így Tomi elmutogatott egy csirkét, amiből nekik a szárny jött le. Kaptunk is valami zúzott, sült szárnyat vacsorára 70 dollárért. Majd elkezdett zuhogni az eső. Később kiderült, hogy innen még följebb kell mennünk a meseszép, lélegzetelállító látnivalókért, nyilván taxival, nyilván rengeteg pénzért, automata nincs, de le lehet menni újra a városba, majd megint vissza föl taxival. Ekkor mondtuk azt hiszem, hogy ezt nem. Utólag nagyon sajnálom, borzasztóan, de ott ez volt a legjobb döntés. Illetve egyszerűen nem volt más. És a lefelé út a taxival, az megint rémálom volt. Nem nagyon hittem, hogy túléljük. De csak egy csúnya karambolt láttunk útközben. Később valaki azt mondta, hogy itt egyetlen közlekedési szabály van, az hogy nincs szabály. Valamint a dudálás még hőn szeretett eszköz, ami valami olyasmit jelenthet, hogy akármit csinálsz, én megyek.

Folytatom majd.

Festünk. Ákos: Ez egy sötét barlang, ahová az emberek nem tudnak bemenni, mert ott már a dinoszauroszok vásárolnak.

Ééééés!!!! Lencsi tud úszni! Ma jött a hír Balatonfüredről, az Annabella szálló uszodájából, hogy egy fiatal úszóbajnoknő meghódította a hullámokat!!! A 15 méteres medencét mellúszásban falja, víz alatt, levegővételnél a kutyaúszás technikáját alkalmazza. A medencét nem egyszer, hanem sokszor egymás után szeli át, egyben, éppen csak a falaknál pár pillanatra megpihenve. A fejesugrás az ifjabb (2,5) illetve az idősebb (4,5) versenyző esetében is kidolgozás alatt!!!

A sasszemű, nyomozóvénájú olvasó ebből már kitalálhatta, hogy drága, kedves utódaink ismét a Balaton ragyogó égboltja alatt pihenik ki fáradalmaikat, ezúttal a Lami-nagyszülők becses társaságában. Vitéz Léna kisasszony accessories-jában egy egyel nagyobb méretű kerékpár is megbújik, mert amellett, hogy a vízben hal, a szárazföldön veszedelmes biciklista. Édesanyja az elmúlt 1,5 napban nem depressziós, nem vergődik kegyetlenül gyermekei hiányától, ámbátor nem is fog menstruálini egy héten belül. Sőt, kifejezetten pompás füredi szombat délutánt kanyarintottak szerelmetes férjeurával a Vaszary villa Nagybányai festők kiállításán, majd a szívükhöz oly közel álló Bergmann cukrászda ölelő falai között.

                    Még Zamárdi

Most pedig a fent nevezett édesdeden mosolyog  frissen megkapott azeri vízumaira, amelyet csaknem egy hét múlva lesz alkalmuk bemutatni a vendéglátó fél igen kedves hatóságának. Salem alaikum!

Müpában, a Bohém Étteremben ebédelünk. Ákos: "Pincér! Pincér!"  - én: " Miért kiabálsz a pincérnek?" - Á.: "Mert beszélni akarok vele.

Ákos ugyanott: "10 perc múlva mérges leszek erre a pincérre.

- Miért?

- Mert folyton csak néz."

Velünk vannak a gyerekek majdnem egy hete. Kánaán. Mennyország. Tobzódunk. Strand Leányfalun, társadalmi élet, barátok,

Sebi gömbje sajnos a földön....

tegnap hajózás a Dunán (a BKV járattal - isteni):

Ma vidámpark (mert hamarosan bezár).

Közben mindez vegyítve némi horrorral, de túléltük megint. Nem tudom meddig. Ákomot nyalogatja a veszély, de még mindig Isten tenyerén. Bár így maradna nagyon sokáig. Valahogy mindig belekeveredik valamibe, teljesen ártatlan dolgok, amik rémesre fordulhatnak, de eddig mindig megúsztuk, hála Istennek. A legutóbbi tegnap a Mammutban, amikor egyszerűen csak fölmentünk egy emeletet mozgólépcsőn, de Ákom rajtahagyta a kezét a fekete gumi fogódzkodón, ami megy körbe-körbe (gondolom). És hagyta, és fogta, és egy pillanat alatt beszippantotta a kézfejét csuklóig a semmi, a feketeség, a fekete gumiszalag folytatása az ismeretlenbe. Ákom fekszik a földön a keze csuklóig elnyelve, körülöttem emberek kiabálnak, hogy valaki nyomja meg a stop gombot. Megnyomtam. Kijött a kicsi keze összegyűrődve, de épen, mozog minden ujjacska, sehova nem akadt be, egyéb rettenetekről nem is beszélve, 10 perc múlva már kutya baja, el is felejtette. Én még nem...Nem akarok több ilyet...De köszönöm, hogy megúsztuk. Levezetésképpen egy kivételes esti játszóterezés a Zöld Péteren, a Millenárisban, immáron Tomival, két boldog, csupa kosz, szutykos gyerek, csatakosan mosolyogva, egy perc alatt alszik el a kocsiban. És Ákom már (kb.) két hete nem pelenkás, sőt, pelenka nélkül alszik 4. napja. Drága kicsi Nagyfiú. Valamint pótkerekes biciklivel teker a bősz kerékpáros Lencsi mellett, néha leguggol, és nagy szakértelemmel megvizsgálja a láncot: "...nem tudom mi ez itt, ez a bűnözés...".

Csodálatos dolog langyos napsütésben andalogni haza Szentendrén, benézni abba a boltba, amelyikbe akarok, annyi ideig, amíg akarok. Kávézni akármeddig, nem sietni, otthon délután négykor olvasni a függőágyban az azerbajdzsáni útikönyvet, de annyira hiányoznak, hogy fáj...Itt a nyár és én alig vagyok velük...Tavaly ilyenkor a Dunaparton őgyelegtünk, a patakban tapicskoltunk, most alig látom őket. Nem bóklászhatok velük...Minden olyan szép, olyan csodálatos, hogy nyaralhatnak, két-két virgonc nagyszülővel, és kettőig dolgozom, ami egy csoda. És köszönöm-köszönöm-köszönöm!!!! Nem tudom elmondani milyen hálás vagyok a Jóistennek, a Nagyszülőknek, de ÉN iS AKAROK!!! VELÜK! VELÜK! VELÜK! Drága kicsi gyerekeimet akarom...Úgy hiányoznak....

Végre-végre vége a kötelezettségek felének. Olyan megkönnyebbülés. Még így is marad elég. De óriáskerekeztünk már az Erzsébet téren,

voltunk Hófehérkén az Operában (megint), most már Ákos is, de még a Bazilikában is voltunk egy kolléganőm koncertjén, mindkét gyerekkel, meg Anyával, és ebben a pillanatban egy hétig Szabadkígyóson vannak idilli körülmények között, medencével, homokozóval, roskadozó cseresznyefával, kakaskukorékolással meg nagy biciklivel Lencsinek betonúton, ahol úgy süvít a kétkerekűvel, mint a szél.

És ha egyszer egy kicsit az én energiáim felszabadulnak...akkor...akkor AZERBAJDZSÁNI repülőjegyeket foglalok 4 főnek két hétre!!!! Nagyon örülök. Rettenetes nehezen szültem meg ezt a döntést, semmi sem stimmelt valamiért. Volt Izland, ami eszeveszett drága, bár a repülőjegy elérhető, de lakókocsi bérlés 1,4 millió forint két hétre. Nem ragaszkodnak a sok turistához. Megértem. Volt Skócia, de Tomi nem akart a jobb oldalon lakókocsit vezetni. Szardínián olyan sok az európai. Magyar is...Én azt szeretem, ha minél több minden más. Leginkább, ha minden, minden más. Szóval megyek és felhívom a nagykövetséget.

Az első férfias pisilés...

Mindazonáltal nagyon hiányoznak. Úgy. Nagyon. Pedig olyan kellemes nászutas életet élünk, imádom. Nyaralás a Tomival lenni minden nap. Moziba megyünk, édes bort iszunk a teraszon a szúnyogfelhőben, alszunk, vacsorázni megyünk, ma 5 olyan hely van napirenden (ebből egy), amit tegnap olvastam az Oktogon újságban, ami egy építészet havilap, és roppant ínycsiklandó építészetileg is, meg gyanítom egyébként is...

Ezt már írtam?

"A rinocéroszok ide betették a tüzet, ezért ki kellett mosnom a pizsamámat. A tüzet leengedtem a lefolyóba, hogy abba táncikáljanak a bacilusok. Én meg fölmenekültem Lénuska ágyába."

És...."A szívem kiabál..."...

Ez pénteken. Itt én dolgoztam, mint látszik Ők is...Főleg a fagottos fiú.

..............................................................................................................................................................

Én: - Mi volt a reggeli a bölcsődében?

Á.: - Csak egy darab kenyér....És megfájdult a hasam tőle és kijöttek a csontjaim és bementek a remízbe.

Azért ennél hosszabb volt az eszpresszó, bőbeszédűbb voltam, de sajnálatos módon, bár írtam egy szép, átlagos hosszúságú bejegyzést, ez a semmibe veszett váratlanul. Ez bosszantó. Olyan köpködésre ingerlő. Képernyő köpködésre. De nem illik köpködnöm, mert dolgozom, ráadásul helyettesítek valakit, gondolom fölöttébb udvariatlan, leköpni a képernyőjét.

Szóval tegnap ott tartottam, hogy Lencsi művésznő. Aki újra sír reggel az óvodában, hallani sem akar arról a két kis kurta hétről amikor összevont csoportban lenne a saját óvónénijével június elején, már sír ettől is reggelente, pedig még a két kis barátnője is ott lesz, Fanni és Boróka, akik remélem tényleg olyan jó barátnők. Mert másik kettő megviccelte Lénuskát sírásig, azoknak kitekerem a nyakát. Ákomot meg csípte Blanka, ellökte Lilla (bár én ilyen nevű teremtményről ott nem tudok, Blanka egy vadmacska tényleg). Igaz Ákom babakocsival vert bizonyos lányokat...Ó, izgalmak. Visszaverni nem lehet, árulkodni nem lehet, mit kell ilyenkor? Most azt mondtam szóljanak, ha legközelebb, én majd elbeszélgetek velük. Ez egyelőre úgy tűnik megnyugtatta őket.

Szegény drága Ákom-Bákom túl van egy krupp-rohamon, nem fulladt, csak nehezen vett levegőt, közben élőben hallgatta telefonon a mentő diszpécsere, szerinte kruppos köhögés volt, de megúsztuk az ügyeletet, nagyon ódzkodunk Tomival a sürgősségi ellátástól, ha nagyon nem muszáj egy átlagos éjszakát nem szívesen spékelek meg ilyen felkavaró élményekkel. Úgy tűnik akad kaland e nélkül is elég. Azóta meg jól van hála Istennek.

Ákos: "A Vagyonos az egy kövér állat, nem tud jönni és menni és kövér a szeme."

Én sikeresen átvészeltem egy 176/108-as vérnyomást, azért csak nem múlnak el ezek a kellemes, bársonyos, békés reggelek nyomtalanul. Most erőszakkal nyugodt vagyok. Kedden megyek kivzsigálásra, Reggel 8-ra Pestre. Már látom, hogy az is egy milyen nyugodt, békés, kényelmes reggel lesz. Holnap Nagy Hangszerválasztó gyerekeknek reggel 9-tól Kőbányán. Ott dolgozom, mellette Nagy Sportválasztó is, úgyhogy befíroltam Tomit is vegyen ki egy nap szabadságot, legalább legyünk egy felhő alatt mindannyian.

Ez a vérnyomásos nap pont akkor színesítette a délutánom, amikor éppen egy nászutas, mézes pár órát kaptunk Anyától. Tejeskávé a Szabadság téri Hüttében Tomival kettesben, ambuláns vérnyomáscsökkentőtől leszedálva, fél kómában, de nagyon nyugodtan, utána mexikói vecsernye, ekkor már több mondatot is elmondtam egymás után, majd végül a Trafóban egy kortárs balett előadás, amit 4 egészen meztelen ember táncolt, tőlem 1,5 méterre. Teljesen rendbe jött a vérnyomásom estére.

"Olyan nagy ez a sikló, mint Andás nagyapa szülinapja" - Á.

L.: "Nekem rózsa illatú a kakim". Á.: "Nekem körömlakk illatú."

Anya: "Kinek szedjünk virágot?"

Á.: "Iluskának." (János vitéz)

Anya: "Tudod kinek a szerelme Iluska?"

Á.: "Bartók Bélának."

Á.: Hozom a fütyülőmet. (Sípot).

Anya.: Tudod, hogy a kukira mondják, hogy fütyülő?
 Ez síp.

Ákos lenéz a lába közé: Akkor hozom a sípom.

"Miért felfújod a gatyagumival?" = Miért pumpálod fel a biciklit?

Apukám (András nagyapa) elesett a motorjával, ezt meséljük a gyerekeknek.

Á.: És a motor működik?

Én: Az igen.

Á.: Ez egy igazán csodálatos motor.

Á. " Mi nem vagyunk emberek. Én például nem vagyok ember. Én Vitéz Ákos vagyok."ű

Ákos nekem: "Nem azért születtél, hogy mindig rendes legyél." - hát nem....

Á.: "Ma kinek a cicijét fogtam meg?"

Lencsi úszásán (rendesen háttal úszik!)  beszélgetek egy lánnyal, hogy Lencsi milyen apacentrikus tud lenni, ha csak egy csepp figyelemmel is kevesebbet kap, mint az Ákos, vagy legalábbis Ő úgy érzi. Akkor én megszűnök létezni, és csak a Tomi tehet vele bármit. Erre Kriszti megnyugtat, hogy amikor náluk megszületett a kistesó, akkor a kétéves nővér kiosztotta a szerepeket: "Apa az apa, én az anya, a kisbaba a kisbaba". Kriszti - az anyuka -, megkérdezi, hogy és én ki vagyok? A Kincső erre: "Te a Krumplileves". És ez így maradt több, mint egy évig.

Úgy értem, mert rövid lesz és gyors.

Tegnap délután írt az egyik ovistárs anyukája, hogy megnézték a Magyar Színházban a Kisfiú és az oroszlánokat, és a cirkuszigazgató egyszer csak kihirdette, hogy a rajzpályázat győztese Vitéz Léna 4,5 éves kislány! Az én kislányom. Nyert két színházjegyet, ő maga. Lerajzolta az előadást és ezzel kenterbe vert 8-10 éveseket. Őrület. Tegnap pezsgőztünk. Gyerekpezsgőztünk. Éljen édes kicsi Lencsike.

Á: - Nem akarok tejet!

én: - Miért?

Á: - Lovacska ízű!

Azért szeretnék milliomos lenni, mert velük akarok lenni rengeteget. Ez érthető, nem? Hát meddig gebedek még meg a hiányukba(n)? Amikor egész nap együtt vagyunk, akkor fürdök az Ákom kis mondataiban. Balzsam. Anyáknapjára elmondta, hogy "Anyukám, anyukám találd ki, hogy az én kincsem vajon ki. Ki más is lehetne, ha nem te, ültess gyorsan az öledbe." Ennél szebb vers nincs. Pedig Radnótit és József Attilát is imádom. Kosztolányiról nem is beszélve. Holnap viszont nem dolgozom, drága Lencsikém Anyáknapja-kirándulása az ovival, megyünk Ákommal, Anyukámmal. Lénuska elég nehezen hagyja egyébként érvényesülni verbális tekintetben az Öcsit (otthon), azonnal leverseli, de már fejlődik. Már Ákos elmondhatja először, és képes kivárni kistekéjét. Egyébként egyelőre nem kell olyan nagyon félteni, ha Lencsi például elveszi a bicikliét, akkor egy pillanat alatt leveri róla. Eszeveszett konok, kemény és makacs. Nem különösebben érek el eredményeket nevelés terén. A minap például újfent szétszórta a vacsora egy tetemes részét a fűben, a fölöttébb egészséges goji bogyót. Gondoltam, hogy most akkor meghúzzuk a határokat, addig innen fel nem állunk, míg minden piros golyót fel nem szed. Kedves kérésemre egyszerűen úgy válaszolt, hogy "nem". A nem kedves kérésemre is ez volt a felelet. Már toporzékolt, hisztizett, de kitartott amellett, hogy "nem". Mindent bevetettem, a Lencsivel álltunk mellette és felajánlottuk, hogy együtt szedjük, úgy voltam vele, hogy legalább egy darabot vegyen föl, de "nem". Kis kőszikla. Csak cici legyen. Az minden. A gyengéje. Lencsi viszont olyan cukorfalat tud lenni. Segít nekem, és virágzik. Szépséges kislánykám. Ezzel a Rimbudessel (Rainbow Dash) nem tudok azonosulni, ez egy szárnyas színes póniló, aki átcsúszott az ízlésrendőrségen, de nem értek vele egyet. Én magam vettem Kassán (közben szembeköptem magam egyszer), ahol a Kórussal voltam turnén. Isteni volt. Meseszép koncert, Carmina Burana, ötcsillagos Hilton, és szabadság, levegő, tejeskávé, gintonic, értelmes, érdekes emberek, alvás, nagyon jó volt...Egyébként nem mindig ilyen jó minden. 4 évig, amíg otthon voltam olyan béke volt és harmónia, most nyaldos minden reggel a stressz, olyan badarság miatt, hogy nem érek be, mert nem érek be, és roppan kínos, hogy nem érünk oda a bölcsődébe. Január óta a baleset, a nagyon szerettem kollégám... Váratlan, nem kifejezetten kívánatos események, elbizonytalanítanak, beleharapnak az én kis derűs világomba. Még állom a sarat, menstruálás előtt, kicsit megharagszom a világra, kicsit megijedek, de egyelőre ez még egy-egy nap. Volt ilyen, amíg otthon voltam? Biztos volt, de ilyen egyértelműen rossz dolog a 4 év alatt nem történt. Vagy történt, csak nem jut eszembe. Ez nyilván egy illúzió, hogy akkor minden olyan bársonyos volt, én néha kiakadtam a fáradságtól, de azért az nem maradandó volt.

Kár, hogy olyan kicsi ez a kép, itt Lencsi fut:

Ákost kérdezem, hogy milyenek voltak ma a bölcsiben a nénik:

- Tündi néni milyen volt?

- Ő jó.

- És Anett, és Ibolya?

- Ők nem.

- Miért?

- Meg akartak enni....

Ákos elszámol 20-ig.

Tomi: - Ákos! Te elszámoltál húszig!

Ákos: - ÉN????

Ez a Normafánál. Valamelyik péntek délután. Fogas, gyerekvasút. Ákos tökéletes délutánja. A libegő éppen karbantartás alatt. Helyette kürtöskalács.

Nem is tudom mikor írtam utoljára, minden esetre nem volt unalmas az elmúlt pár hét, egyes dolgokról le tudtam volna mondani. Kettőről. A többi rendben van. Talán ott kezdődött az április, vagy legalábbis ott folytatódott, hogy kettesben voltunk a Tomival 4 napra Berlinben a születésnapján. Nagyon szeretem a Tomit. Tartottam tőle, hogy borzasztóan fognak hiányozni a gyerekek, de be kell látnom, élveztem annyira, mint amennyire hiányoztak. Rengeteget gondoltam rájuk, de roppant jó volt tudni, hogy kutya bajuk, remekül vannak a Vitéz-nagyszülőkkel, őket nem különösebben rázza meg, hogy éppen nem vagyunk, viszont aludni, reggel akármeddig, békésen tejeskávét iszogatni, csatangolni, menni-menni, enni-enni, nézni-látni, hű...hát ezek annyira jól estek. És valljuk be más így ezeket megélni, mint gyerekekkel. Annak is megvan a varázsa, de az más varázs. Szóval nagyon jó volt ketten. Egymásra figyelni csak, ráérni, nem rászólni senkire, mindent hagyni, sodródni, nem figyelni.....hm...meg is lett az eredménye, Tomi okostelefonját elhagytuk. Ez éppen kihagyható lett volna.

Az időről jót vagy semmit. Volt, hogy nem esett.

Egyszer-egyszer még a nap is sütött, de inább nem Cserébe például eszeveszett jókat ettünk. A sok-sok bevándorlónak köszönhetően isteni indiaiakat például...Kreuzbergben. Ott is laktunk, és nagyon bejött ez az airbnb.com, ahol lakásokat lehet bérelni pár napra, kellemes árakon. A mi kis makulátlan lakásunk volt 12 Euro/éj kettőnknek. De négyünknek is ennyi lett volna.

Szerdán meg megyek Kassára turnéra, két napra, erről mondjuk le tudnék mondani. Pont munkaszünet, és nekem ilyenkor még mindig fáj, tényleg fáj nem a gyerekekkel lenni. Én nem tudom meddig lesz ez így, annyira hiányoznak folyamatosan, ha nincsenek velem. Nem mondom, hogy nem jó néha egyedül, például most, hogy a Szüleimmel libegőznek, ez őrült jó, fantasztikus, és még mindig imádok egyedül lenni, olvasni, a napon tejeskávét inni, de annyira szeretnék többet velük lenni. És többet a Tomival. Ketten...

Lencsike-kisvirágom pedig bontogatja szirmait, biciklizik, úszik, mint a hal, állítólag gyönyörű a vízfekvése, legyen az bármi is, nekem többet mondd, hogy 4-5 tempót gyönyörűen úszik egyben mellúszásban, bár nem erre kellene fektetni a hangsúlyt Feri bácsi szerint, nekem ez a látványos...De csinálja a gyakorlatokat is, olyan büszke vagyok rá. Közben Ákom is ugrik, merül, úszik, elképesztő bátor e tekintetben is, de egyébként is, hogy úgy mondjam szociálisan roppant érett, bárkihez odamegy, bármit megkérdez, megbeszél, cukorfalat. Be nem áll a szája, most ez jut eszembe:

Vacsoránál én: - "Van benne fafülgomba". - Á.: -"Az meg mi a kánya?"

A borzasztó, hogy meghalt egy nagyon kedves kollégám, aki hivatalosan ugyan nem, de nem hivatalosan a szobatársam volt. És nagyon tudott élni. Nagyon szeretett. Én meg nagyon szerettem őt. De Lencsi megnyugtatott, hogy úgyis találkozom vele, ha meghalok.

Gyorsan megyek, szaladgálok egyet a kertben. Süt a nap. Olyan jó nem a befőttesüvegből érezni.

Ezt persze az Ákom mondja, talán mondanom sem kell. Ki más...

Olyan remek az, hogy egyszer csak elveszik az egész bejegyzés. Korántsem vagyok annyira lelkes az újraírásnál. Roppant csúnyákat gondolok ilyenkor csak. Semmi mást.

Nos. Gondolok valami megnyugtatóra. Például a gyerekeimre puskával. Nem, nem én vagyok, aki a helyes puska-tartásra oktatja őket, én az vagyok, aki kiszállítja a hangyákat - élve - a lakásból a kertbe, adott esetben. Előtte mérlegelem, hogy tart-e még a jégkorszak.

Bájosak, ugye?

Igen, Léna itt kesztyűben fürdik.

Sajnos néha egymásnak esnek, de máskor meg csókolóznak. Erről még mindig nem sikerült lenevelni őket. Szenvedélyes gyerekek, tényleg. Ákom tegnap megvert egy kislányt a bölcsiben babakocsival. Egyébként szerintem általában szelíd kisfiú. A bölcsis néni is csodálkozott. Előtte meg megkaparintott egy jó ollót, és szemmagasságban (az övében) belevágott az egyik függönybe. Ennek én nem örülök.

Lencsike meg mondja-mondja a Miatyánkot, fújja egymás után, az oviban minden nap elmondják (azt hiszem), Ákom is utána: "Miatyánk, aki a szennyesben vagy..."

Megyünk át az úton, mondom a gyerekeknek, ahogy szoktam "balra nézek...- nem jön semmi; jobbra nézek... - nem jön semmi" - Ákom megszólal: "csak a baj jön...". Lehet, hogy mégis felfogott valamit a balesetből. Egyébként rekonstruálták, és kiderült, hogy egy kisteherautó jött belénk hátulról (azt hiszem ezt láttam a szemem sarkából), az nyomott a szalagkorlát alá. Oldalról még mindig nem tudjuk mi történt.

Jövő héten - elvileg - megyünk Tomival kettesben Berlinbe, bár most éppen úgy érzem, hogy nem birok ki a gyerekek nélkül 3 éjszakát. De közben odavagyok a Tomiért, és annyira jókat utaztunk hajdan, nagyon jókat. És rettenetesen szeretem. Úgy belefeledkeznék egy kicsit, de közben 3 nap a gyerekek nélkül..rémes. Nagy dilemma. Találtam egy szupernek tűnő ki lakást is, ott el is férnénk kényelmesen...Esetleg utánunk jöhetnének 1,5 nap után, az ideális lenne. Most titokban olvasom a Berlin utikönyvet,meg mindenféle Berlines szépirodalmat...

Most csak azért írok, hogy ne ez a kissé drámai bejegyzés legyen legelöl, ez olyan nyomasztó. Mindenki jól van, bár tegnap Ákom megkérdezte, amikor beültünk Mancika kocsijába, hogy "Ma is fogunk karambolozni?" A közeljövőben egyébként semmiképp nem tervezünk semmi hasonlót. Tényleg. Van majdnem új autónk, nekünk új Peugeot, szép oroszlános, ma azzal jöttünk, annyira nem tuti, mint a Poló, de szeretjük. Még a hó sem esik bele, olyan.

Ezek a képek ki tudja miért ilyen kicsik, nem is annyira tökéletesek, de feltétlenül derűsebbek, mint az előzőek.

Ez meg talán már volt is.

Tegnap beszéltem a világ leghelyesebb pszichológuslányával, biztos, ami biztos, és azt mondta, hogy azért még fél-egy éven belül jelentkezhetnek a trauma jelei, úgyhogy bárki bármi szokatlant lát rajtunk, szóljon. Nekem havi egy nap nem számít. Akkor úgy tűnik, hogy megbolondultam, de nem.

A gyerekeknél nem kell erőltetni a témát, nem kell beszéltetni őket, de ha mondják, akkor abszolut nyitottan, az ő szintjükön beszélgetni. Mama nem véres sebesülteknek segített, hanem fázó embereknek inkább. Így. Eképpen.

Mindenesetre ma Tomit felhívta egy rendőr - ő kezdeményezett -, hogy elkezdtek foglalkozni az ügyünkkel, küldenek igazolást a biztosításhoz stb. Egészen meglepő. Kiosztották a rendőröknek a kocsikat, mindenki kapott párat, azt igyekszik rekonstruálni.

És a blog megjelent a nyilvánosságban, egy számomra ismeretlen oldal kirakott. Hm. Megtiszteltetés. Azt hiszem. Szereztem 4 milliós támogatást a munkahelyemnek és megtapsoltak az értekezleten. Ez jó azért, hiúság vására. Valamint nagyon megdicsért a pszichológus lány.

A Ludwig Múzeumban pedig Meztelen férfi kiállítás van. Erre fenem a fogam. Bécsben volt olyan alkalom, hogy csak meztelenül lehetett látogatni a tárlatot. Engem ez érdekel.

Ezekről és ehhez hasonló kaliberű hírekről tudok beszámolni. Még egy hozadék: 2,5 hónapja kínlódom, hogy milyen nehéz ez a munkás-anya lét, mert úgy hiányoznak, hogy belegebedek. Most kicsit könnyebb. Először. Arra gondolok, hogy milyen édesek ezek az eseménytelen hétköznapok. Kicsit félek az autóban, de még nem annyira, mint a hajszálpontosan 8 éve (akkor március 15-én) történt koccanásunk után. Akkor rettegtem.

Ez azt hiszem összességében nem lesz annyira vidám, de élünk, és először tapasztaltam életemben, hogy bajban mennyire jók az emberek. És mennyire rémültek és tehetetlenek még nagyobban.

Csütörtökön reggel már szabadságon voltunk és az indulás előtt elszaladtunk még az orvoshoz, ahol kiderült, hogy Ákom bronchitise lejjebb csúszott és tüdőgyulladása van. Először beteg január óta, amit csúcs, ahhoz képest, hogy bő két hónapja bölcsibe jár. Ennek ellenére elindultunk, mert úgyis kocsiban ül, ott meleg van, még nagyobb nyugalomban, mint otthon (mert egyébként olyan aktív volt, hogy nem lehetett egy percre sem leültetni, a kedélyállapotával, meg az általános állapotával semmi baj nem volt), aztán meg a szállodában nem lesz semmivel sem nagyobb igénybevétel, mint itthon...Tényleg monda a meteorológia, és a szüleim is, akik előttünk jártak pár órával Maribor felé, hogy kegyetlen hóvihar tombol, a mi kertünkben közben szárba szökkent aznap az első nárcisz, de legalább reméltük, hogy lesz valami hó a sípályán. Egyik pillanatról a másikra az M7-esen mi is iszonyatos tomboló viharba kerültünk, ferdén vágott a hó, semmit nem lehetett látni. 70 km/órás szél. Az sok. A gyerekek alszanak hátul, előttünk egyszer csak halvány fények, Tomi fékez és megáll. Nem csúsztunk bele az előttünk egyre növekvő masszába, hátrafordulok a gyerekekhez, és mantrázom mosolyogva, hogy semmi baj nincs, minden rendben. Közben hátulról, oldalról csattannak belénk az autók.

Arra gondolok, hogy hátra vagyok csavarodva, a gerincemmel mi lesz, mialatt látom, hogy egy kamion csúszik felénk...Két méterre tőlünk megállt. Oldalt, ma-tegnap látjuk a Tomival, hogy kilyukadt az én ajtóm, de egyikünk sem tudja rekonstruálni, hogy hogy....A gyerekek jól vannak, még csak nem is sírnak. Azt meséljük, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy micsoda izgalmas kaland. Kiszállni nem tudunk, a kocsi eleje, és a Tomi ajtaja a szalagkorlát alatt, nekem valahogy lement az ablakom, de vissza már nem. Közben süvít a szél és a hó, annyira, hogy levegőt alig kapunk az autón kívül. Tomi ablakán lehet közlekedni, beborítja popsicsúszkával az ablakot, fűteni még lehet, amíg van benzin.

Én ezt nem nézhetem tétlenül, mennem kell menteni, amit tudok. Se mentő, sem tűzoltó, semmi segítség. Kimászom az autóból és nagyon nagy csönd. Körülöttünk elég jól vannak az emberek, legalábbis akikhez hozzájutok először nem látok életveszélyt. Megyek a góc felé, egyre rosszabb a helyzet, egy idősebb nőnek valami szúrt seb a fején, adok egy plüssnyulat, hogy szorítsa a vérzésre. Tovább már nem lehet közlekedni; az autókon mászok, a tetőkön, ablakokon, roncsokon. Többen megpróbáltak az autókból menekülni, egy nőt elcsapott egy autó, ő elrepült, vele nem találkoztam, egy másik, aki szintén kiszállt és menekülni próbált, a következő megállni nem tudó a lábánál beszorított két autó közé. Annyi idős volt, mint én, csinos, jól szituált, zokogott, hogy segítsen valaki kiszedni a lábát. Közben aki elütötte végig látta, nézte őt, de még az autójából sem tudott kiszállni. Elrohantam egy pajszerért, hogy feszítsük valahogy ki, de őt csak a tűzoltók vágták ki, a pajszer semmit nem segített. Közben valakinek kiszedtem a lábát egy ajtó alól, minden koncepció nélkül, rohantam, azt csináltam amit tudtam eszközök nélkül. Rengeteget lehetett volna segíteni, de az emberek sokkolva ültek, többen sérültek, mint nem, 1 halott, 16 súlyos sérült, 40 valahány egyéb. 50 autó. A tréleres azt mondta ilyet még nem látott. Aztán mentem, csúszkáltam az autókon keresztül a góchoz. Ott három autó két teherautó között, gombóccá gyűrve. Talán az egyikből, amelyik a másikon volt átzuhanhatott egy nő az alsóba, neki a fél teste kint volt. A fejétől 5 centire egy férfi, akinek a mellkasára ráesett a fölső autó. Én voltam ott egyedül, a nőről letéptem a darabokba szakadt szélvédőt, nem is gépelek 10 ujjal. Amikor később egy mentős meglátta a kezem, mert kértem, hogy segítsen le valahonnan, rám szólt, hogy "ne fogon meg, tiszta vér a keze...". Bennük próbáltam tartani a lelket, üvöltöttem az embereknek, hogy ideirányítsák legelőször a tűzoltókat, meg a menőket. A nő nagyon fázott, szereztem takarót, mellényt neki, de többet kellett volna, és másokat is takarni. Nem fogtam föl, hogy iszonyú hideg van és mindenki megfagy. Én hajadonfőtt, bugyiig cefet vizesen, véresen - valószínűleg eszeveszett adrenalinnal -, tettem amit tudtam, nem sokat gondolkoztam. Igyekeztem ezt a két embert életben tartani. Közben egyszer csak meghallottam alattam, mellettem egy teljesen elhaló segélykiáltást. Egy nő lehetett egy narancssárga autóban, semmi nem látszott belőle, és nem tudom megmagyarázni miért, de vele nem foglalkoztam, és egész éjszaka ezeken gondolkoztam, hogy mit tehettem volna még. Vagy ő halt meg, vagy az a férfi, akire ráesett az autó, és azt mondta nekem, hogy "nem fogok meghalni".

Amikor megjöttek a mentők igyekeztem átnézni minden autót, hogy ki hogy van. Hármat biztosan találtam akikhez nem jutott még el senki, még be voltak szorulva. Később kiderült, hogy még a kamionok alatt beszorlulva vannak emberek és kocsik. A pótsöfőrök a kamionok belsejében aludtak.

Lassan megjöttek a melegedőbuszok és a rabmobilok. Először egy ilyenbe kellett átülnünk. Akkor már én is a gyerekekkel és Tomival üldögéltem ott. Kaptunk teát, takarót. Nagyon nem akart indulni sehova a busz, úgyhogy sikerült kiharcolni, hogy egy rabmobillal vigyenek be Székesfehérvárra, főleg Ákos miatt, akinek még mindig tüdőgyulladása volt, de az antibiotikumnak hála, semmi nem látszott rajta. Még azt a 3 embert rajtunk kívül sikerült elvitetnem magunkkal, akik el tudtak jönni és nem akartak ott maradni a kocsival sem. De olyan kevesen voltunk összesen épek. Végül bevittek egy kórházba, ettől távol akartam gyorsan kerülni, mert úgy tudtam karantén van a kórházakban, és ha ott fognak Ákos tüdőgyulladásával, valószínűleg be sem mehetek vele, mert annyi a beteg. Ez kizárt volt. Bármi ehelyett.Így ehelyett a rabmobil továbbvitt egy McDonald's-ba, ahol 1,5 órán belül rájöttünk, hogy nincs taxi a városban, és nincs egy darab hotelszoba sem. Kollégium sem. Semmi. Még ott egy-egy nagyon kedves pasi (mert annyi csomagunk volt. Síléc, minden) elvitt bennünket egy szállodába, ahol végül alhattunk volna valami alagsor teremben, de közben ez a drága jó ember (Csikós Zoltán, Székesfehérvár, Otthon Centrum, neve legyen áldott) szerzett nekünk egy családot, egy anyukát a hároméves kisfiával, aki befogadott. Ők is rettenetes rendesek voltak, odaadták az ágyukat, a Lencsi meg megállapította, hogy még barátokat is szereztünk. Barnabást. Az azért nem volt annyira egyszerű, hogy mi ekkorra még mindig nem tudtunk Tomival sem egymás között beszélni két szót, mert a gyerekek előtt nem akartuk átbeszélni, vagy hánytorgatni, örültünk, hogy ők nem igen érzékelték. Pedig eddigre már kezdett kimenni az adrenalin. Aztán eltelt az éjszaka. Nem akartunk tovább zavarni itt, addigra a rendőrségtől megtudtuk, hogy van egy átmeneti szállás egy iskolában. Egy fölöttébb rendes diszpécsernő szerzett nekünk taxit, próbált szobát is, azt már nem tudott. Ez az iskolai átmeneti szállás enyhén szólva lehangoló volt. De akkor jött Csaba ujja...szerzett nekünk egy üres lakást, ez kb. a csodával egyenértékű volt. Egy mámor. Kaptunk kulcsot, csináltunk meleget, boldogság....Annyira köszönöm, - ha látja netán - Váczi Renátának, Csabának, Anitának, hogy megmentettek ott bennünket, mert ott eléggé nem tudtuk mi lesz velünk. Székesfehérvár lezárva, autó se ki-se be, a szüleim akik a mentésünkre indultak órák óta rostokoltak egy autópálya közepén Siófoknál az éjszaka közepéig. Vonat nem indult, mert egy szerelvény elakadt. És még mindig tombolt a vihar. A non-stop boltok előtt kanyargott a sor, amíg odáig elértünk és haza a kölcsön-lakásba (ez kb. 20 perc volt) zokogtak a gyerekek a széltől, hótól. Ekkor először, és utóljára ezalatt a kaland alatt. A trélerünk egész éjszaka állt az úton, és mentett, de ekkor a semmiből előbukkant, és a csodával határos módon eljöhettünk haza mindannyian, csomaggal, autóval, haza...haza...haza :)...És itthon vagyunk. Blanka hozott nekünk vacsorát, Tóni adott tejet, a szüleim kölcsön-kocsit, és ma este kettesben lehetünk a Tomival, ők a Fillér utcában alszanak. Ez most lehet, hogy ránk fér. Blanka minden fórumon autót szerez nekünk, és úgy tűnik neki köszönhetjük a következő autónkat. Csak Szekszárd mellett van. Állatorvosok hada segít, felajánlanak autót kölcsön, mert szerették a Nagyapámat, aki az Egyetemen tanított. Ez komolyan mondom hihetetlen. Ez megtapasztalhattuk, hogy emberek segítenek, ha baj van. Nagyon-nagyon köszönöm. Nagyon. Zsuzsi, Barnabás, Csikós Zoltán, másik férfi a  McDonald's-ból, Anita, Csaba, Váczi Renáta, taxisok, tréleres Tibi, Blanka, és persze a Szüleink...Nagyon köszönjük!

Ákos azt mesélte a taxisofőrnek, hogy kitört az ablakunk. Nem olvasom át most, majd máskor, bocsánat. A langlovagok.hu-n vannak képek, de valamiért nem tudom linkelni. Ha jól tudom több aznapi baleset is van az oldalon, előttünk 6 km-rel is volt egy nagy. Ez a nagyobb. http://www.langlovagok.hu/html/galeria/7495_0.shtml

Legfőbb hír, hogy Lencsi egy nap alatt megtanult biciklizni, és most így süvít. Olyan ügyes. Még egy kicsit az elindulást kell finomítani, de semmiség az. Kedden (én voltam a napos) kimentünk egy kicsit (két gyerekecske, két vasló és én), így:

Pénteken másodszor, akkor immáron már a Tomival, és suhan. Ákos egyelőre még csak hátrafelé teker, ezen még dolgozunk. Viszont ma beírattuk az oviba, remélem felveszik Lencsi csoportjába. Holdacska csillaggal jellel. Remélem. De szeptembertől nem lehet, úgyhogy ősszel még biztos van egy háromhónapos kálváriánk. Ettől el tudnék tekinteni.

Mindazonáltal Tomi elment fiúskodni a régi csoporttársaival Pécs mellé, úgyhogy mi meg magányunkban elmentünk Laurával, Barnival és a gyerekekkel Visegrádra egy éjszakára, fürdeni és Mátyás király csodálatos játszóterezni egy kicsit még Dóriékkal is, egy nagyon szuper szállodába, ahol nagyobb volt a szobánk, mint a lakásunk, mindezt egész barátságos akcióban....szóval kellemes volt fölöttébb, és nagyon-nagyon jó volt két nap után Tomit újra látni.

Nem mondhatnám, hogy nem spékeltük meg a hétvégét egetverő hisztikkel, színesítettük-színesítettük. Ezek előtt kissé értetlenül állok..Úgy értem, értem, de a miértek előtt állok tanácstalanul...Laura kocsijába átültünk, hogy együtt menjünk. Ezt a Lencsikém olyan őrületes hisztivel, sikítással, őrjöngéssel, sírással respektálta, hogy hosszú-hosszú percekig, megfeszítette magát, hogy ne rakhassam be, közben tudta, hogy én is ott leszek, Ákos bent ült más javában halálos nyugalommal, majd amikor Léna végre abbahagyta ezt a kis akciót, ránézett, és megkérdezte, hogy "Megnyugododottál Lénuska?. (A megláttam is meglátottam...). Később Lenka elmondta, hogy furcsa volt a másik kocsi, de ezt akkor már szerintem a Laura a szájába adta magyarázatnak, szóval, ha furcsa is volt, de ennyire...Ma ő volt az egyetlen az egész oviból, aki zokogott a busz felé (mindenki ment a Medveparkba), hogy maradjunk vele. Pedig még várta is. Hát ezek előtt báván állok. Soha nem szenvedett nagyobb sokkot elválás okán, pedig ezek a tünetek olyanok...de miért...? Ákom is tud barátságosakat bömbölni, teljesen evidens dolgok megcáfolásával, de azt betudom a kétéves kitöréseknek, itt viszont szeretném tudni ennek az ijedtségnek az okát.

Süt a nap, meseszép idő, én nézem a befőttesüvegemből, Ákomot nem viszik ki, mert túl hideg van, bár szerintem mindenkinek visznek kinti ruhát, megpenészednek bent a sötét szobában. Lencsi remélem már nem sír, hanem eteti a medvéket, bár gondolom inkább megeszi az egész mézet. Szív szakad, de nem nyavajgok. Délután a Kogártba megyek tárgyalni, szép időben, kávét fogok inni és még dolgozom is. Ez jó. Hátha kiül velem az ember a kerthelyiségbe. Ki vagyok éhezve a levegőre.

Próbálnék ma csak derűs dolgokról írni....öööö....finom volt a kávé ma. Jó Kossuth Rádiót hallgatni reggel a kocsiban. A Kolompos is kellemes volt az Anitáékkal, meg sütöttünk pogácsát (ekkor a lábamra ejtettem a sodrófát, maximum eltört a lábujjam)....Birkózom az élettel. Nincs idő aludni, heverni, nézelődni, csak lenni, nincs idő legfőképp szeretni, semmi mást nem csinálni, csak szeretni...

Valószínűleg üldözési mániám is van, de ez havonta egyszer előfordul. Tényleg csak egyszer, de akkor nagyon. Ilyenkor egészséges lenne más nőknek mellém küldeni a férjüket/pasijukat egy órára, majd biztosan nagyon megbecsülnék a kedves arájukat. Én tényleg - szerintem - kenyérre-kenhető vagyok 23 napig, de a 24.....És pont ezen a napon nagyon bosszantó dolgok történnek. Például Tomi vesz egy kókuszdiót 3 nappal ez/azelőtt. Minden nap megígéri a Lencsinek, hogy felvágja, valamiért nem sikerül, főképp mert mindig hirtelen beesteledik. Ez ugyebár nyilvánvaló, hogy nem az én bizniszem. Mondjuk például egészen biztosan nem fűrészelek ketté egy kókuszdiót. Drága, kedves Lencsikém megjegyzi 3 nap elteltével NEKEM: "Te semmit nem teszel meg. Nem törted fel a kókuszdiót". ezt rosszkor mondta. Menstruálás előtt ilyet mondani nekem nem érdemes. A Tomi-isten nem tud rosszat tenni drága egyszem leányának, ha rossz történik az tuti, hogy az én saram. Elmondtam neki, hogy mit gondolok az igazságosságról, hogy ez nekem kimondottan rosszulesik, majd megsértődtem egy órára. Ez nyilván nem praktikus, de sajnos nem tudtam mást tenni. Majd ma reggel elküldtek a bölcsiből pusztán azért mert 8.00-kor érkeztünk meg. Kint kellett az utcán megvárnunk, amíg a gyerekek esznek. Ez pedagógiailag valószínűleg építő a kétéves gyereknek, aki azt látja, hogy elküldik e reggelitől a "jaj, de jó, hogy mehetünk bölcsődéből". Majd kap egy kiflit a boltban, ezt az öltözőben megeheti, amíg bent a két (2) gyerek reggelizik. Ezt egy kicsit nehezen emésztettem meg. Ebben a hónapban 28.000 forintot fizettünk ezért az állami intézményért. Sajnos én nem osztom a poroszos neveléselméleteket, elfogadom aki így, én szerintem egy kétéves gyereket ne szivassanak, az anyját se, főleg mert a bölcsőde azt a célt szolgálja, hogy a szülő mehessen dolgozni, nem azt, hogy kirúgják. És értem én, hogy el lehet korábban is indulni, de van olyan, hogy mindkét gyereknek akkor kell kakilni, amikor overálban, gumicsizmában kiléptünk az ajtón. Ja, lehet fél órával is korábban indulni, és 5-kor is ébreszteni a gyereket, mert majd megszokja, a fegyelem mindenekelőtt, én ezt nem...Na most inkább nem írom tovább, otthon olyan jó mondatok vannak, legközelebb behozom.

Keitával az oviban

------------------------------

Lencsi Hamupipőkéset játszik: Engem régebben úgy hívtak, hogy Vitéz Léna. Most meg Hamupipőke.

Ákos erre: Engem Vitéz Ákosnak hívnak.

Én: És téged régebben hogy hívtak?

Ákos: Vitéz Kenguru

Ákossal ballagunk a bölcsődéből az autó felé: Á.: "Most Amerikába megyünk?" (Sajnos a héten szinte teljesen biztos, hogy nem megyünk Amerikába...)

Ákos: Rómeó és Juliska

Ezt a bejegyzést tegnap kezdtem, ma befejeztem. Hajnaltól résen voltam, hogy még korábban keljünk, nehogy elaludjunk. Fél órával hamarabb voltunk a bölcsiben fél 8-kor. Ekkor még nem volt ott a dada, sőt gyerek sem. Összevont csoport. Elég vékony az a mezsgye, amikor még nem késünk el, de már ott van a gondozónő. Roppant nehéz. Feszültségteljes. Ki a fene gondolná, hogy egy bölcsibejárás gyomorgörcsöt okoz...

De süt a nap. 15 fok van. Mondják...Ma biztos egész nap kint lennék.

Valamint undokság. Lencsi undok. Pokróc. Nyafog, nyávog és ellenséges. Ma azt kaptam, hogy "te semmit sem teszel meg nekem". Mindezt azért mert nem vettem kürtőskalácsot ebéd előtt, nem akartam, hogy napközben cumizzon, és szerinte leszedtem egy korlátról, amikor szerintem elkaptam, mert kishíjján széttörte a fejét. Nem könnyű ezt a sündisznót dédelgetni, és tartani a balanszot Ákossal, aki pedig bújik és ölelget szorosan. Igyekszem.

Ez egy annyira jellegzetes reggeli kép. A hétköznap reggel, maga. Tomi készíti a kakaót a puffon várakozó ébredőknek. Én az ágyban várakozom. Egy ajándék, hogy minden napunk így indulhat. Tomi még mindig egy kis isten.

Ákos meglátja, hogy Anyukámnak új csizmája van: "Ilyen csizmát nem láttam Amerikában" Lencsi megszólal "Nem is volt Amerikában."

Blanka mesél a lányoknak.

Ákom fagylaltot árul Mirával.

Ma 1-től egyedül vagyunk Tomival. Elképesztő. Mesebeli kikapcsolódás, és marcangoló hiány. A mesebeliségre koncentrálok. Csönd, semmittevés, napsütés, tejeskávé a Malomban, olvasásolvasásolvasás....Hmmm....

Gólya. Bölcsődés gólya. Volt óvodás is. Az Lencsi volt. De miután minden más kislány tündérkirálylány volt, a második napon ő is csatlakozott a tömeghez.

Ez az irodám. Előttem egy olyan kollégám ült itt, aki nagyon szeret festeni. Ez talán látszik is.

Apa kérdezi mellekről az Ákost. Mi másról is beszélgetnének, ugye...Azt tudjuk, hogy Ákom bizonyos melleket simogat. Apa: "És a X-ét megfogod? Á.: Nem, neki túl kisebb cicije van."

Két mazsola volt a tegnapi vaníliás krémtúrómban. Az egyik, hogy Magdi eljött 3 unokával a MüPá-ba a Varázscirkusz előadásra (Bozsik Yvették táncolnak a Varázsfuvolára). Persze ez megint úgy volt, hogy én a padlószőnyeg alatt odalopódzom, ha sikerül beülök velük, ha nem, nem. Egyórás előadás, de akkor is...Azt gondoltam, hogy irtó nehéz lesz 3 kicsi gyerekkel elindulni, levetkőztetni, minden. Nem is csodálkoztam, hogy nem hívnak, én sem mertem Magdit, mert biztos rohanás, idegesség, ne is zavarjam, de öt perccel az előadás előtt mégiscsak rácsörögtem. Ők ekkor már boldogan nevetgéltek a Fesztivál Színházban, semmi izgalom. Simán ment az egész indulás...Üldögéltek szépen, így:

Lencsi, Bibi, Ákos, Magdi

És annyira cukik voltak végig, olyan jó volt velük megint. Szóval ez volt az első mazsola. Aztán még bemutatkoztunk Bozsik Yvettel, aki annyira kedves volt, küzdött, hogy láthassunk még táncosokat jelmezben, de azt már nem sikerült.

De a másik mazsola is nagyon jó volt. Este olvastam a kanapén, mindenki elaludt már (Tomi Léna altatása közben), egyszer csak előbukkan az Ákom, megszólal mosolyogva, hogy Mama!, odakucorodik az ölembe, elhelyezkedik, bevackolja magát és ott szuszog tovább az ölemben. A legjobb dolgok...

Annak ellenére ugyanis, hogy eszeveszett feszes a tempó, mégis monoton. Ezt nem gondoltam volna. Hogy lehet a rohanás monoton. Lehet. És nemigen van kitörési pont. Egyszerűen nincs felület hét közben, amibe színt vihetnék. Igyekszem nagyon, tudom, hogy a kapott anyagól kell a legjobbat kihozni, és próbálkozom, de nem túl sok a lehetőség. Amikor otthon voltunk kevesebb volt a pénzünk, de minden napot én színeztem. Ma, Valentin napon például nem fogok tejcsokoládét kenni a testemre a Tominak. Pedig én örülök bármilyen ünnepnek, ha amerikai, ha mongol, ha indián...Lesz rózsaszín pezsgőgolyó szíves flitterekkel a kádban. Ennek főleg a gyerekek fognak örülni. Lesz pezsgő is. Meg szíves csoki.

Ez talán a múlt szerda. Ifjú munkaerők az irodámban. Nagyon tevékenyek.

én: Mit álmodtál:

Á.: Sok játékról, cukorfaluról, más mesékről...

Máskor meg: " Zöld tüzijátékról, sárgáról..."

Ez Szentendre, a szánkós dombunk, a volt Rodin mögött...Lencsi egyedül csúszik!

Ákos mesél-mesél, Lencsi is olyan szépeket mesél, rendes kerek történeteket, imádom. Sőt Lencsi ír...de ezt már megosztottam. És végre mesél az óvodáról...ez olyan jó. Képtelen vagyok összehangolni, hogy ott ahol írok, meglegyenek a fotók, amiket be akarok rakni, és az idő, ami nincs...De majd apránként talán.

Mit írjak...Nem akarok panaszkodni, mert soha nem lesz még egy ilyen munkahelyem, a szőrével-bőrével együtt, köszönöm Istenem. Tényleg. De semmiképp sem mondanám, hogy könnyű. A béna is megszokja, hogy nincs lába, nyilván én is. Ettől függetlenül sokat kínlódom. Ugyanazok, nem akarom unalomig írni, éppen eléggé fáraszt engem, magamat. Rohanás, reggeli késés, para a bölcsiben, nekem bent. Ha a MüPában meglátok egy gyereket a szívem összeroppan. Ha nem látok meg, akkor is. Hiányoznak cefetül. Délután rohanok. Ha ellógok lelkiismeret-furdalás. Velük jó. Mindig kevés. A legrosszabb, hogy nem hallom Ákost beszélni, hogy nincs időm őket eleget szeretni, mesélni játszani. Koncentrálok folyamatosan, minden nap más, minden takkra kiszámolva. Nincs csúszás, egy perc se. Közben le kell tennem valamit bent is az asztalra. És be kell vásárolni, és ki kell mosni a ruhákat, és egészségeset szeretnék főzni, és olvasni akarok, és aludni és Tomit szeretni. Ez hogy férjen bele? Arra remény nincs, hogy egyedül legyek, pedig én azt is nagyon szeretem. De jobban velük lenni. Mindennél jobban velük lenni. Így lemondok mindenről, de nem jelenti azt, hogy nem hiányozna. Szeretnék színházba menni, de nem nélkülük. Szeretnék aludni, de legyenek otthon, hadd legyek szerelemben egy kicsit a Tomival, de ne nélkülük. Kivitelezhetetlen. Szétszakadok, szervezek, logisztika a csúcson, de szeretném elengedni, hagyni, élni, könnyedebben, lazábban, nem ennyire folyamatosan résen. Mikor fogok nem erről írni a blogban? A nyugdíj előtt, ha azt megérem? Ez mindig így lesz már....!? És közben lelkemet veszítve rohanok, ellógva, szőnyeg alatt somfordálva és Lencsi megkérdezi, hogy "miért mindig te jössz legkésőbb?" ....Kedden már odaszerveztem Nórit 2-4-ig, hogy mégis hamarabb, amíg Tomi odaér. Szerdán Vitéz-nagyszülők, csütörtökön Anya, pénteken és hétfőn én rohanok. De hétfőn nem tudok 3 előtt elindulni, ha meggebedek se. És 3/4 4-kor, (miután úgy vezetek haza, ahogy nem tudok, hogy idegen nők ablakot lehúzva bemutatnak nekem...Micsoda népek...) hétfőn az Ákos az utolsó előtti volt a csoportban, persze összevonva már mindenkivel. Lencsi 4 után 5 perccel az utolsó háromban szintén. Hát hogy csinálják ezek az anyák? Mert onnan kezd rossz lenni nekik, hogy a többiekért jönnek már...Hogy előzzek meg mindenkit? Tudom, erre azt mondják sokan, hogy majd megszokják. Csak én azt szeretném, hogy megszokják, hanem, hogy nekik jó legyen. Hogy mindig jó legyen. Vagy legalább amíg rajtam múlik, addig hadd könnyítsem az életüket.

-------------

"Ákombákom. Ki kéne porszívózni az orrod.

Á.: Elmenekülök,"

----------------------

Plafon = paflon

--------------

Á.: "Kihúzom a hajad. Ilyen formát csinálok belőled."

----------------------------

Á.: "Olyan szép a hajad, mint egy veréb."

----------------------

A hajam központi téma. Ákos: "Olyan a hajad, mint egy boszorkánylépcső."

---------------------------

Á.: "Mama, te vagy a mennyország." ------- hát ezért minden..........

-------------

Most azt hiszem, hogy túl lehet élni. Nem lesz jó, de talán nincs vége a világnak, csak rosszabb lett. A múlt hét szörnyű, szörnyű volt. Péntek óta nem sír az Ákos, ez jelent most mindent (drága Lencsi továbbra is jól van, azt írtam, hogy azt mondta Anyának, hogy "nekem jó, csak a Mamának és Ákosnak nehéz nagyon"). Ha az Ákom nem sírva megy be én szárnyalok. Komolyan. A napomat ez határozza meg. Persze nem örül, nem szalad be, reggel, még otthon könnyes szemmel mondja, lebiggyedt, remegő szájjal, hogy "nem akarok bölcsődébe menni". De aztán szépen, megtörten (tényleg megtörten) bemegy. Kicsit segített, hogy hétfőn-kedden nem kellett négyig lennie, mert megkértük Nórit, hogy 2-re (ébredésre) menjen Ákomért, rögtön utána pedig Lencsiért. Számított rengeteget ez a két óra, Nórit szeretik, és levegőn voltak, és szaladgáltak a hóban a Dunaparton, nekem meg bármi pénzt megér, hogy kicsit könnyebb legyen nekik, ha már mi nem lehetünk velük. Így lesz még jövő héten hétfőn is kedden is, de aztán Nóri is elkezd dolgozni egy oviban, utána nem tudom. Ilyen előre nem merek gondolkozni. Ebben a jóban az az üröm, hogy a tökéletes kerek szimbiózison Ákosom és én köztem hajszálrepedések lettek. Ez biztos senki másnak nem tűnne fel, sajnos már Lencsinél megvolt ez a törés. A gyönyörű, gömbölyű egységünk, ahol egyek voltunk, megbomlott. Ici-picit, de én érzem és fáj. Semmi ez másnak, én érzem a tekintetéből, az öleléséből, a figyelméből. Ezért hiányoznak olyan nagyon. Holnap jön a nagy jóság, mert Anya síel, nem tud menni a gyerekekért, Tomi múlt hét pénteken vett ki szabadságot, nekem nem adtak fél napot, úgyhogy most elmegyek egy egészre. Konzultáltam a bölcsis nénivel, aki beszokottnak titulálta (és tüneményes, imádnivaló, drága, vicces, legcukibb gyereknek) az én kicsi fiacskámat, és elengedte. Úgyhogy egy bő hét után felébredek a rossz álomból egy pillanatra, és minden olyan lesz egy napra, mint rég. A rég az ugye két hét. De annyira nem merek visszagondolni - úgy elteszem mélyre, hogy ne fájjon annyira -, hogy régnek tűnik.

Bent meg dolgozom, mint a motolla. Egyrészt így a legkönnyebb nem hazagondolni. Másrészt ezzel próbálom elejét venni minden szóbeszédnek, és ha leteszek valamit az asztalra, talán kicsit leszállnak erről a kényes munkaidő témáról is. És vannak sikerélményeim. Ez kicsit jó. Kicsit motivál. Igazi eredmények, megdicsérnek, elismerő pillantások. Meg utálatosak is, de próbálom ezt nem a szívemre venni. Szóval dolgozom. Karrierista nem leszek. Eleinte nehéz volt egy dologra koncentrálni. Megszoktam, hogy 4-5 dologra figyelek egyszerre, de nem mélyültem el semmiben sem (eltekintve a könyvektől, vagy a szórakozástól, ha a éppen...), és lefolyt a figyelmem a papírról. Most ez is megy már.

Summa summarum: szerda van. Ma hozzák a Vitéz-nagyszülők a gyerekeket ide be a MüPá-ba hozzám. Nagyon várom őket. Itt vacsorázunk a művészbüfében, félre van téve a melegszendvics, mellé lesz kakaó és teherlift. Nem sírok. Tudnék, bármikor, amikor rájuk gondolok, de nem sírok. Várom a holnapot, meg a hétvégét. A nyarat, meg a Húsvétot, március 15-öt, és május 1-et.

Ákos: "Milyen szép a hajad...erős szálak..."

Vannak még viccesek, de persze most nem jut eszembe, otthon beírom. És fotót is kerítek.

Drukkoljatok, hogy ennél ne legyen nehezebb. Köszönöm.

Ma kaptam először levegőt a héten (átvitt értelemben), ennek elégnek kell, hogy legyen péntek délutánig. Ma először nem volt gyomorgörcsöm egész nap. Már kezd lenni, vészesen közeledik a holnap reggel. Ma a Vitéz nagyszülőkkel volt mindkét gyerek a mindenféle gyermekjóléti intézmények helyett. Olyan megkönnyebbülés volt. Nem néztem percenként az órát, hogy mikor fektetik le szegényt, mikortól kezd várni, mikor van már ott 9 órája. Magdiék eljöttek a MüPá-hoz, és odahozták 5-re őket. Közben pedig voltak végre levegőn, például. Idáig fél nap biztos kint voltunk. Ettek..., és Ákosnak nem volt hasmenése. A bölcsiben mióta jár, minden nap az van. És nem eszik. Amint hazaérünk, délutánra elmúlik, és eszik. Nekem inkább pszichésnek tűnik. Ezzel mit csináljak? Ma azt mondta a bölcsis néni, hogy hiányzik neki az Ákos, mert olyan vicceseket mond. Nekem is hiányzik.

Nem meg olyan kis bátor, karakán volt ma, ezután ettünk egy pizzát, olyan helyen, ahol van nagy gyerekjátszótér az étteremben. Lencsi belépett, nyomában az Ákommal, és elkiáltotta magát: " Mindenki figyeljen oda a kisöcsémre, mert ő még csak 2 éves. Vigyázzatok rá, ne játszatok körülötte vadul!" És ezt 3x megismételve a 6-7 éveseknek. Cukorfalat. Imádom.

Szóval bejöttek a gyerekek hozzám, és elmentünk mozgólépcsőzni, liftezni, felmentünk a koncertterembe a színpadra, megnéztük a hangszereket, aztán átmentünk a Fesztiválszínházba, ott megnéztük a táncosok próbáját, majd bekukucskáltunk egy gitárkoncertre az üvegterembe, és kiválasztották, hogy holnap milyen sütit vigyek a büféből. Olyan jó volt. Én tudok a gyerekeimnek adni, jót, és értékeset, de nem komolyan, hanem viccesen. És közben folyamatosan történeteket mesélek és énekelek, és kitalálok bármit, amitől vicces lesz, ami nem annyira az. Most helyette nézek egy monitort egész nap, egy irodában, ahol nem lehet kinyitni az ablakot. Én azért nem vágytam vissza, mert nem otthon ültünk. Olyan sokan mondják, hogy végre emberek között, végre szép ruhában. De én egy nap sem voltam tréning ruhában, mi minden nap mentünk valahova. Hetente, kéthetente mindenképp színházba, HÉV-vel, tömegközlekedéssel, de az is kaland volt. Minden nap voltunk emberek között. És fák között, és kávéházakban, és zenebölcsiben, vagy énekelni Elenával, vagy valahol...

Most viszont megyek vacsorát készíteni holnapra. Ez is egy esti program.

Ez Dobogókő. Itt szánkóztunk vasárnap. Gyönyörű volt.

Hát eljött...Ákom csütörtök óta ott alszik a bölcsődében, péntek óta dolgozom. Várom, hogy felébredjek végre, de csak nem ébredek. Tudtam, hogy nehéz lesz, de nem tudtam, hogy ennyire. És nem tudtam én hogy fogom viselni. Eszeveszetten tarom magam, továbbra is elfojtok, mint a sír, és próbálok semmire nem gondolni. De meggebedek. Belehalok. És nem látom a fényt az alagút végén. Laura tegnap mesélt valamit, hogy tegyünk fel 7 "miért" kérdést. Tudnék 7 választ. Legfőképp annyira hiányoznak, hogy szétszakít a fájdalom. Ákom sír reggel, szorítja a nyakamat, nem akarja elengedni, és zokog, hogy "Mamaaa, mamicska, gyere értem!". Már elalszik, mert szegényem még koromsötétben kel, és így nem bír már - gondolom - elalvásnál sírni, de sír, ha felébred, és nem vagyok ott. És nem vagyok ott, pedig rohanok, ahogy tudok, 35 perc alatt értem tegnap a MüPából a szentendrei bölcsibe. Én voltam tegnap a soros. Megláttam, és ő a legtüneményesebb, legkedvesebb fiúcska a földön, és én cserbenhagyom minden nap, és nem mentem meg a rossztól. Kér, és otthagyom. Úgy sír. És én is úgy sírok. És reggel sötétben fel kell kelteni a legédesebb álmukban, és ez is nehéz. Sietni, öltözni, időben odaérni, nem leülni, nem táncolni, nem mesélni, indulni. A bölcsiben 1/2 8 előtt összevont csoport van, oda nem adom. Még ez is szörnyű nehéz, de, hogy vadidegen gondozónők között is legyen. 8 után egy perccel már nem engednek be, katonás fegyelem van, minden nap a fejembe vésik, hogy innen nem késünk el. A munkahelyemre viszont így sem sikerül beérnem 9 előtt, ezért is meghallgathatom minden reggel, hogy másnak ez mennyire jól megy. Kapok sok-sok kedves tippet, hogy hogy kell pontosan beérni. Ha véletlenül szóba kerülnek a gyerekeim, és hogy ez cefet nehéz nekem, akkor pillanatokon belül nálam sokkal, de sokkal nehezebb helyzetű családok és gyerekek életébe pillanthatok be, amit nem is kétlek, és elfogadom, ettől azonban nekem kicsit sem könnyebb. Úgyhogy bent igyekszem roppant mosolygós lenni, a gyerekekről nem beszélni (másnak úgyis sokkal bármilyenebb). Persze vannak akik kedvesek, akik régen is azok voltak, azok azok most is, de nem vívtam ki nagy szeretetet azzal, hogy kötetlen a munkaidőm (mégha ez a gyakorlatban nem is nagyon működik, reggel legalábbis biztos nem), hogy kaptam egy önálló irodát (bár nem kértem, és inkább maradtam volna 2 pasival egy szobában, csak hagyjanak már békén). Szóval tudom, hogy a magyar lakosság nagy részét tekintve jó nekem, és köszönöm Istenem, az én gyengeségem, de túlélek. Igyekszem gondolatok nélkül, derűsen a jó oldalát látni. Repülőjegyek nézegetek, amíg ki nem rúgnak, mert nem tetszik az új anyai létem. Folyamatosan azon töröm a fejem, hogy hogy lehetne másképp. Ha már egy csoportba mehetne Ákom a Lencsivel november 25-től az óvodába, már könnyebb lenne. De ne kelljen egyedül lennie.

Az egyetlen jó, hogy drága Lencsikém jól viseli, ott alszik (elalszik, amitől este nem tudja lerakni a fejét, reggel pedig nehéz felkelni) volt, hogy versenyt öltöztünk, csöndben mondom, hogy azért ilyen ügyes ő, mert rátalált az első szerelem, Kristóf személyében, akitől kapott piros csillogós csatot, és tegnap kézenfogva, egymás mellett aludtak el.

Ez az első ottalvós napon Ákommal:

"-Ma Ibolya nénivel alszol, jó?

-Megfogom cicijét. Megfoghatom?" Először lobbiztam a kétéves gyerekemnek egy ciciért. Aztán végül nem is akarja...Fotók is és vicces mondatok is otthon vannak. Majd pótlom. Nemsoká felülök a HÉV-re, mert ma Tomi siet haza autóval. Megpróbálok gyorsan otthon lenni. Gyorsan vacsorát csinálni, közben betelni velük, hogy végre velük vagyok. Remélem Tomiék tudtak vásárolni, kellemes, és értelmes délután program keretében. Mégsem merek elindulni, mert folyamatos rajtaütések vannak itt...Talán ma végre felébredek, és lemegyünk a Dunára fürdeni a gyerekekkel, közvetlenül az után, hogy hatalmas habos kakaót iszunk a kertben császármorzsával.

Úgy várom a hétvégét, mintha világkörüli útra indulnánk.

Reggel. Tomi még álmos. A gyerekek nem.

Nagyon igyekszem, tényleg, de nem mindig megy, itt csiklandozza a pallos a nyakamat. Hétfőn kezdődik a bölcsi, délutáni ovi-beszoktatás. Nem a munkától tartanám elsősorban távol magam, bár bevallom, tudnék munka nélkül élni, hanem a gyerekek hiányától rettegek. De attól nagyon. Iszonyúan fognak hiányozni. Borzasztó keveset fogom őket látni. És a szárnyim megnyirbálásától is tartok éppen eléggé. Már megint nem a magam ura leszek, már megint valakinek tartozom elszámolással. Olyan édes volt ez a négy év szabadság a két cukorfalat gyerekemmel és a rumsvindli férjemmel. A rumsvindli ez esetben valami nagyon pozitív jelző, amiben benne van az édes tej melege, meg a rum ereje, meg a svindli cimborasága, és a fűszerek, amitől mindez nem unalmas. (Rumsvindli: erős, alkoholos, kevert ital. Reszelt szerecsendióval és Angosture bittersszel /tárnicsgyökér-kivonat és más növényi fűszerek keveréke/ ízesített tejes, édes alaphoz rumot öntenek és habosra keverik. A 19. században a Dél-Amerikában élő nyugat-indiai ültetvényesek kedvelt itala.)

Most olvastam egy guyanai indiánról, akinek el kellett mennie dolgozni a városba, a dzsungelből. Az volt neki a legnehezebb, hogy egyszerre dolgoztatnak vele nyolc órát, megállás nélkül, majd nem kellett csinálnia semmit a maradék 16-ban. Ő nem tudott 8 órát egyben dolgozni, aztán meg egyáltalán semmit. Ráadásul a munkaidejében ugyanazt a dolgot csinálta. Míg a dzsungelben alapvetően egész nap dolgozott, de ha elfáradt leheveredett, ha megéhezett evett, ha összefutott valakivel megivott vele elég pálmapálinkát, aztán majd folytatta a bőrcserzést másnap. És igen, bőrt cserzett, meg vadászott, meg háztetőt font, meg 30 dolgot csinált egy nap. Mennyivel egészségesebb ez. A kullancsokra kell odafigyelni. Meg a tigrisekre. Semmiképp nem ül a fenekén egy irodában 8 óráig. De nem vagyok indián Guyanában. Az is bajos egyébként, de legalább levegőn van. Az indiánságról amúgy is mindenképp lemondhatok.

Itt viszont volt gyönyörű Karácsony, Vitéz-családnál, Lami-családnál. Korcsolyáztunk,

osztálytalálkoztam, gyönyörű pósteleki, romos Weinckheim kastélyt néztünk, Lencsi 4 évesen Apával lőtt egy fácánt (Nem ő fogta a puskát, de elképesztő, milyen lelkes vadász. Nem is értem, de ez csak Apa génje lehet.),

Ákommal közben motoroztunk, majd miközben Mancikának "segítettek" főzni, Ákom kipakolta a nagymamája gyógyszeres dobozát, ami ott volt a konyhapulton. Én épp ekkor léptem be, a szájában találtam egy tablettát, de nem sikerült kideríteni, hogy nyelt-e le többet vagy nem. Miután volt benne szívritmus- és vérnyomás szabályozó, felhívtam a mentőket, akik azt mondták, hogy vagy azonnal indulunk vagy küldik ők a kocsit. Mondtam, hogy indulunk. Közben keresem az ügyeletes kórház számát, de két percen belül csörög a telefonom, a mentőorvos, hogy ő most beszélt az ügyeletes főorvossal, és azonnal vár. Úgyhogy Lencsi otthon a szüleimmel, mi kocsiba be hárman, és megyünk Békéscsabára (15 km). Ott már várják a mentőt, de csak Volkswagen Polo volt (nem lent azért, fönt a gyerek sürgősségen), én próbálom győzködni az orvost, hogy ne kelljen az a gyomormosás, de nem enged, nem a protokoll miatt, hanem mert a szívgyógyszer miatt leállhat a szíve. Ez meggyőz, de azért kicsit összetűzök az ápolónővel, mert lehetne empatikusabb szerintem, amikor ki akar küldeni a gyomormosásról, mert túlságosan sírok. Én viszont hallani sem akarok arról, hogy nem lehetek az Ákossal, és visszaveszek a sírásból, de helyette kiosztom. Tomi csöndes hátország. Minderre mentségem, hogy látni, ahogy a világ legmosolygósabb kisfiúját lefogják, és dugják le a gyomráig a csövet, miközben ő öklendezve kínlódva küzd, az tragikus. Iszonyú. És amint végeztünk, azt mondja az én kicsi Kincsem, elhaló hangon, hogy "Nem szeretem ezt...". Aztán szegénykém fekszik elektródákkal a mellkasán, mert egész éjszaka monitoron van, branül a karjában, de mosolyog az orvosra, aki kimosta a gyomrát. Ő alszik mellettem a kórházi ágyon, verítékben fürödve, folyamatosan jelez a monitor, mert 100 helyett 250 a pulzusa, mert valószínűleg újraálmodja az estét. És remélem nem szívbeteg. De reggel mehetünk haza, Ákomnak kutyabaja. Hála Istennek. Folyamatosan beszél, rakosgatja az új szavakat, nem tud betelni a nyelvvel, énekel, verseket mond, imádja a nővérét. Reggel - ekkor már természetesen négyen alszunk a mi ágyunkban -, az az első szava Lencsike felé fordulva, hogy "szeretlek". Léna félálomban visszaöleli őt: "én is téged". Ezt lehet, hogy írtam: A hosszú puffunkra azt mondja, hogy "nagy kolbász".

Lencsinek én: "Ákosra figyelj egy kicsit, hogy ne menjen ki!"

Lencsi: "Ákó, nyugodtan menj ki!

Ákos: "Bontott csirke! Bontott csirke!!!"

Én: "Miért beszélsz bontott csirkéről?" (Én magam nem tudom pontosan mi az, nem is használtam soha ezt a fogalmat.)

Á.: "Mert szeretem."

Én: "De honnan tudsz Te bontott csirkéről."

Á.: "Magyarul beszélek."

Ákos kedves hasonlatokkal és, mint "olyan gyorsan megyünk, mint a vér", illetve "olyan sötét van, mint a bunda".

Ákom ma negyed 11-kor aludt el, pusztán amiatt, mert egy átlagos kétéves gyerekhez mérten aludt valamicskét délután. Mindez akkor nem is lenne olyan szörnyű, ha nem kelne fel éjfélkor feltétlen, majd még legalább háromszor 3-ig, amikor is (legkésőbb 3-kor) átkavarodik hozzánk, fél óra különbséggel a nővéréhez képest. Innen immáron négyen fekszünk egyébként kellemes méretű franciaágyunkban, ketten mozdulatlanul, én kizárólag a jobb oldalamon, hogy Ákomnak keze ügyében legyen a cici, mert még mindig így alszik vissza leggyorsabban. Tomi bizonyos napokon lehúzódik keresztbe a lábunkhoz, esetleg becsúszik a fal és az ágy közötti 7 centis résbe. Neki mondjuk akkor már nagyjából mindegy, tekintve, hogy 2 és 3 között fekszik le mostanában, addig dolgozik. Így jó esetben öt órát van ágyban, de minek is. Én, aki maradok fej-fej mellett a gyerekekkel, néha kapok egy-egy fejrúgást, bár ez tulajdonképpen már sikerélmény, mert azt jelenti, hogy Ákom egy pillanatra elengedte a mellemet. A cicifogással - sok idegenkedővel ellentétben - semmi bajom nincs (kivel legyek ilyen viszonyban, ha nem a kétéves kisfiammal és a férjemmel, de e kettő sem említhető egy lapon, bár mindkettő roppant kedves nekem, de az egyik az agapé a másik az érosz), de ezek az éjszakák cudarak. És tőlem még aludhatnának is velünk, csak mondjuk pirkadattól. Olyan jó a szülőkkel aludni, én is vágytam mindig oda, de így, hogy későn fekszik le az Ákos, óránként felkel és csak akkor alszik békében, ha velünk van... Hajnal 3-ra már mindig megtörök, akkor már nincs kedvem tovább küzdeni. Minden bizonnyal nem lehet minden tökéletes. Ezért vagy azért nem alszunk. Az is aggaszt, hogy a Tomi ennyit dolgozik (bár ő enyhén kedveli ezeket a hajós tervezéseket). Mindezért legalább milliomosok lennénk...

Ámbátor a kedves gyerekek kedvesek. Cukorfalatok valójában. Tényleg. Úgy szeretik egymást (most...még...). Ha Ákost leszidom, Lencsi szalad oda megvigasztalni. Bár ma szó szerint egymás haját tépték. Ákos a Lénáét. Lencsi annak ellenére, hogy továbbra sem lelkes az óvodával kapcsolatban verbálisan, mindez a tetteiben egyáltalán nem nyilvánul meg, reggel fut be, ebédnél, ha kukucskálok víg, de miért érzi úgy, hogy azt kell mondania, hogy "utálom az óvodát". Ez valami divat? Szívszaggató, amikor az meséli, hogy egyedül sétálok az udvaron, mert velem senki sem játszik. Akkor azért olyan kicsire szorul a szívem, hogy jaj.

Ákom meg folyamatosan beszél, skandálja a verseket (Áspis kerekest, Hej Gyula-Gyulát), az angol dalokat (Deep and wide, Itsy - bitsy, Father Abraham), és fehér ropogós, illatos, harapnivaló husija van. Lencsinek meg a haja illata a trópusokra emlékeztet. Bár simán lehet, hogy csal az emlékezetem, régen voltam a trópusokon. Lehet, hogy DM babasampon...Nekem akkor is a trópusok.

Nincsenek képeim, és azt hiszem erőm sem, hogy készítsek. Olyan mennyei hétvégén volt, de olyan, mint nem is tudom mikor. Pénteken mindkét gyerek - egyszerre -, a Magdiékkal aludt. Ez azt jelenti, hogy először is addig aludtunk, amíg akartunk. Ketten, egy ágyban. Senki nem kelt fel az éjszaka közepén egyszer sem. Ez önmagában csúcs. Katartikus. De ezen túl még Peer Gynt-öt néztünk az Örkény Színházban, előtte forralt boroztunk a Castroban. Aszalt szilvás forralt borról van szó. Ezt megelőzően nem láttuk a Cézanne/Rodin kiállítást, de másnap igen (ekkor már a gyerekekkel, és csaknem amatőr műgyűjtők módjára nézték ők is a képeket, talán azért mert kicsit fáradtak voltak. Valójában az Ákos kis híján elaludt a vállamon, de már tudom, hogy kiállításhoz ez a megfelelő állapot. Ez alkalommal nem vásároltunk. Pedig isteni a Cézánne. Legalább 10 képet el tudnék képzelni a tulajdonomban. De már másodszor vásároltam egy félelmetes cigány férfitől ínycsiklandó, gusztusos régiségeket Szentendrén. Apróságokat, hihetetlenül olcsón. Nem aranyórát, meg Gaugint. Csiszolt üveget, csengőt, képkeretet. Ilyeneket. Szeretem a szép tárgyakat, ez zavaró földi hívság lehet, felül kellene ezen kerekedni, dolgozom is rajta, de még nem tartok sehol. Szeretem a szép tárgyakat. Szóval Szépművészeti: a Rodin ici-pici. De Rodin. És tandoori étteremben is voltunk. Vasárnap meg lakástárlaton, az is pompás volt. Az esti Diótörőről nem is beszélve az Operában, ezt persze nyilván Lencsi kedvéért, aki élete sokadik Diótörőjének 3 felvonását újfent roppant mód élvezte. Imád színházba járni. Én meg imádom ezt benne. Közben rém realista. Őt nem kábítják el a Mikulás-féleségek. Azonnal kiszúrta az óvodában, hogy rá van kötve a Mikire a szakáll. Nem mertem feszegetni, hogy ebből mit szűrt le. Manók is csak a mesében vannak, erre szokott figyelmeztetni.

Ákom meg fölvesz egy Mikulás-sapkát. Tomi kérdezi: "-Most Te vagy a Mikulás? -Nem, én ember vagyok."

Ákos a kocsikulccsal a kezében, induláskor: "Most én vezetek."

Lénát Léna-bindának hívja. Lencsi ezt nem csípi nagyon.

"Lencsi, kitől hallod ezt a sok okosságot? - Tőled."

....Kisfiú! - Nem vagyok kisfiú! - Akkor mi vagy? - Öreg bácsi."

Én: "Ákos, miért csinálsz ilyen rendetlenséget? - Mert itt lakom."

Találtam a 3 generációról egyet. Vitézek mind. Úgy látom itt látszik Tomin a kipihentség.

Itt meg a Lencsi annyi idős, mint most az Ákos:

Kívánjatok nekünk jó éjszakát...

Nem írtam régen, mert a nyaraló szerdáim mostanában a MüPában teltek. Itt tartunk. Munkaszerződés, MüPa, már szabadságon vagyok. Mert ÁKOM 2 ÉVES!!!

A világ legcukorfalatabb kisfia - nekem. Még mindig nem tudok vele betelni, és fáj, ha nem láthatom. Egyszerűen sajnálok kihagyni egy percet is. Nemhogy napi 8 órákat. Na, azt nem mondanám, hogy ezek a szerdák nem mesebeliek, nem eszeveszett boldogságos, őrült kikapcsolódások. Hogy visszafekszem az ágyba, olvasom Steinbeck és Robert Capa Orosz naplóját, aztán alszom egy kicsit, iszom egy kávét a hulló leveleket nézegetve pizsamában, ez fantasztikus. De pont jó egy héten egy nap. De minthogy ez nem rajtam múlik (vagy rajtam múlik?), január 18-tól vissza a Filharmonikusokhoz. Sőt még nem is szólhatok, mert elképesztő rendes a gazdasági igazgató, gyakorlatilag kötetlen munkaidőben dolgozom 8 órát, órabért kapok, úgyhogy nem babra megy majd, de legalább kevesebb a para, de ott kell lennem 8 órát, ha pénzt akarok. Viszont ha rendesen ott vagyok, rendes fizetést is kapok, úgyhogy motiváljon ez. Közben pedig teljes erővel elfojtom, hogy "jajjjajajjajjjajaajj". Ha nincsenek velem, akkor nem érzem olyan borzasztóan a hiányukat, mintha velem vannak és arra gondolok, hogy milyen keveset látom majd őket. Akkor tüzes vassal csavargatják a szívem.

Drága kis Lencsi, bár néha megzakkan és akkor olyan idétlen, hogy bámulatos, máskor viszont segít, és például igyekszik felöltöztetni Ákomot:

Még mindig hatalmas színház és tánc rajongó, bármilyen előadás lebilincseli. De Ákom is 50 percen keresztül néz akármilyen színdarabot. Lencsi imád mesét hallgatni, Ákos odavan a 1. vonatokért, 2. trolikért, HÉVekért és villamosokért. Csak egyetlen fajta cumit szopogat, amit már az internetről kell beszereznem, mert a környező boltokból elszopta az összeset. Lencsi csak szoknyában hajlandó járni. Tévét egyáltalán nem néznek itthon, bár most volt egy kivétel, egy hódos ismeretterjesztő mese, ami előtt az egész család megrendülten ült, a lányok sírva a meghatottságtól. Mindketten iszonyú ügyesen mozognak, másznak, Lencsinek még mindig nehezére esik a közszereplés (táncház) és az óvoda. Ákom vígan mondja, hogy kétéves vagyok! Bölcsődébe megyek! Alma csoport, lomos fa a jelem! Még....Ákom nem alszik el cici simogatás nélkül, ezt nem tudom, hogy hidalják majd át a bölcsődében. Gondolom sehogy. Jaj.

Valamint olyan furcsa, hogy emlékszem magamra és a Barbira, a legrégebbi barátnőmre, ahogy "átjött", és én "átmentem", és ez az ige része volt az életemnek. Most újra az, most Flóra jön "át" Lencsihez, és hol megvadulnak (akkor Ákos a sárkány, aki elől menekülnek), hol meg a függöny mögött sugdolóznak, és zsizsegnek, rettenetesen fontosak az emeletes ágy tetején, és annyira édesek. Kislány barátnők.

Ákom persze ennek megfelelően teljesen felkészült óvodás tudományokban. Skandálja, hogy "Lányok, lányok, földi boszorkányok, föld alatt laknak, békát nyalogatnak!". (Egyébként is verseket mond,  és fejez be, énekel rendesen szöveggel, Lencsi nem mondott verseket, most se nagyon teszi). De olyan kedves fiús dolgokat művel, mint, hogy megyünk egy kevésbé ismerős kislánnyal az utcán, és egyszer csak rákiált a babakocsiból, hogy "KILÓG A PUNCID!".

Egyébként is nagy óvoda-rajongó. Kérdeztem tőle, hogy mit szeretnél szülinapodra? Mondta, hogy "Rántottát." (Szerény gyerek). És hova szeretnél menni a szülinapodon? - Óvodába.

Igazán választékosan beszél: - A másik redőnyt is felhúzod? - Az a tervem.

Mit csinálsz?

Tankolok.

És hova mész?

Batthyány térre.

Viszont van restanciánk azért fiús ügyekben. Miután velem fürdik a két gyerek minden este, a Tomival semmi ilyen élményük nincs e téren. Lencsi meg is kérdezte, hogy a "Papa soha nem fürdik?". Ugyanis ő azt már soha nem látja. Ákom ha borotva kerül a kezébe, azonnal az ágyékához helyezi (engem kicsit gyakrabban lát borotvát használni), úgyhogy ezen javítani kellett. Lsd. fent képek. És végre a fiúk fürödtek együtt, férfiasan, rácsodálkozva nemükre (talán Tomi nem csodálkozik már annyira...).

Itt a vége, fuss el véle. Kilóg a puncid!

Ebben a bejegyzésben teáról nem lesz szó, rumról pláne. A maximum, hogy a fönti képen Ákom teát főz a babáknak. Rum meg legföljebb úgy, hogy egy váratlan búcsú esténk a Xéniától hirtelen kerekedett még októberben a Dalmátban, ami roppant kellemes volt, Xénia meg azóta már New Yorkban, és örül. Örüljön sokáig és nagyon.

Ezen fölül nagyjából semmiről nem tudok beszámolni, szerdán megyek a munkahelyemre a final egyeztetésre. Hm. Hétfőn a bölcsibe, ahol a változatosság kedvéért új igazgató van, aki sajnos még nincs különösebben képben Ákos érkezését illetően, de ezt már kezdem megszokni.

A cipő nem az Ákosé. Anyukámé. Ideális motoros szerelés. Miután fent nevezett (nem Anyukám, Ákos) az ölemben, így azt hiszem véget ér a móka, megyek hondurasi babot sütni. Egyébként szerelem, béke, kapuzárás előtti idill. Boldog végnapok. Hozzá aranyszínű ősz, szépséges Szentendre háttérnek. Vagy csak én látok mindent gyönyörűnek. Még.

Ez még lemaradt...

Tudom, ott tartottam, hogy Ödipusz-komplexus. Nem felejtettem el. Aztán beszéltem (kávéztam egy szakmait) egy nagyon-nagyon-nagyon szimpatikus gyerekpszichológus lánnyal, aki maga a tökéletes, nekem való pszichológus, pontosan olyan, és úgy beszél, mintha a legjobb barátnőm volna, és mindent elhiszek neki, ami nem nehéz, mert igazából csak megerősítést akartam, és azt kaptam, de neki valószínűleg azt is elhinném, ha elmesélné, hogy a föld igazából rózsaszín. Szóval minden normális, de oda kell figyelni, mert roppant érzékeny a Lencsi, és tényleg, egy rosszabb mozdulatom, és már megint eltűnök, és csak a PAPA tölti be az étert. Úgyhogy kényesen vigyázok; az instrukcióknak megfelelően tartom a 3 szabályt:

1. kettesben lányoskodni (Filharmonikusok koncertjén voltunk vasárnap, most hétvégén csak mi megyünk tündéres moziba)

2. erősíteni az én szerepeim jóságát, hogy vonzó legyen rálépni a hozzám való hasonlítás útjára (és ne konkurálni kelljen velem), pl. együtt kirúzsozzuk magunkat, együtt főzünk, elmegyünk szoknyát venni stb.

3. hangsúlyozni a generációk közötti különbséget: a papa az én szerelmem, neki majd az oviban lesz egy, mi alszunk egy ágyban, a gyerekek a másik szobában stb. Egy pillanatra sem szabad elfelejtenem őket, mert megbánom.

Közben 3,5 év után itt a Xénia 2 hétig, újra belekóstoltunk a pesti éjszakába, és annyira jó volt. Ott volt a Laura is, Kriszta is és még páran, és olyan kellemes volt az egész este, és maga Pest...Én az utóbbi időben egyébként is roppant pozitívan csalódom ebben a városban, újabb és újabb megszépült részeit fedezem fel, friss és gyönyörű és sokszínű és élvezhető. Tele jó kávézókkal, designer boltokkal, éttermekkel, meseszép épületekkel, egyre több a zöld, még talán egy kicsit a víz is szaporodott, ínnyenc boltok, új ülhető/fekhető/fűben heverhető terek, meglepetések, bár ez valószínűleg azért, mert már nem minden itt nap császkálok, és már nem ismerek minden házat a belvárosban...Lehet, hogy ezért ennyire megkapó, de úgy élvezem most. Szentendrét is nagyon, itt pedig kóricálok eleget, 4 éve naphosszat, és ezt is imádom. A környékét, a Szigetet,

a patakot, a hegyeket, a kávézókat, a Dunát (BKV hajóztunk is a Xéniával - a Római parttól megy a Kopaszi gátig, vagy bérlettel, vagy 400 Ft-os jeggyel -, meg a gyerekekkel, az is isteni, bár tartok tőle, hogy nem éri ez meg sokáig, úgyhogy sürgősen mennék még egy kört, mert annyira jó a folyóról látni Pestet).

Ha nem utazhatok messzire, akkor nyaralok ott, ahol vagyok. "Nekem a Balaton a Riviéra"... Most minden könyvet elolvasok Szentendréről, amitől újra, meg újra felfedezem az ezerszer bejárt utcákat, izgalmasak, mindig van valamit keresni. Most nem térben utazok, hanem időben. Csomó régi anekdotát megtudtam, rengeteg mindent a múltból, és annyira megtelik így élettel az utolsó utcatábla is. Minden mesél, az utcánk 1894-ben kapta a nevét, az első 60 elnevezett köztér között, amikor még csak 900 ház állt Szentendrén. Ami egyébként már 1009-ben is város volt, István király alapította azt a templomot, amiben esküdtünk a Tomival. Ez a legrégebbi templom, a mai formája 12. századi. Találtam olyan fotót, ahol még az utcánk végén mező volt és egyetlen napernyő, ezeket én úgy élvezem. Kincseket találok.

Mindez persze nem zárná ki, hogy pompásan érezzem magam Gambiában. Melegen megfér egymás mellett a kettő.

Hétfőn volt 4 éves!!!! És tényleg minél nagyobb annál nehezebb? Mert itt a háromnapos ünnepségsorozat közben olyan kedveseket kapok, hogy majdnem abbahagyom a maratoni cukrásztevékenységemet. Szombaton kezdődött a szépséges szülinap a nagyszülős erdei piknikkel, ami szerintem nagyon jól sikerült.

Egy erdei tisztáson Lajosforrásnál, volt csillagszórós diótorta, frissen sült töltött kifli, gyönyörű tűz, favonat, ajándékok, éppen csak szarvasbőgés nem, bár Apa azt is pótolta, majd este, lefekvéskor Lencsi a Tominak: "A mama rossz. Nem teljesíti semmi kívánságomat." Aztán bánatosan sütöttem még egy rózsaszín marcipános, virágos, epres tortát (természetesen friss, magyar eperből), miután vasárnap hatalmasat hajóztunk egy aknaszedő naszádon a Dunán, az arany őszben, majd sétáltunk egyet Esztergomban. Hétfőn pedig elmentünk egy designer cukrászdába, ahol azt választhatott amit csak akart. Nyalókát is. Nem beszélve a lila utcai tütüről, amit többek között kapott. Elhanyagolt gyerek, tényleg. Majd tegnap bementünk HÉV-vel Pestre, hogy megnézzük a Pinokkió balettet. Mert ugye, úgy tűnik Lencsike inkább passzív néző szeret lenni, az viszont borzasztóan, ha így, hát így, én imádok színházba járni, még ha gyerekdarab is, hát megyünk (ahogy tavaly is, minden héten igyekszünk legalább egyszer színházban lenni). Föl tömegközlekedtünk a Várba, a Táncszínházba, ahol azon nyomban felvilágosítottak, hogy ezúttal a MüPában tartatik meg az előadás. Sebaj, busz, villamos, szaladunk, megvesszük öt perc késéssel a jegyeket, Ákom elaludt a babakocsiban, majd a színház ajtajában közli a hostess kisasszony, hogy babakocsit nem lehet bevinni. Amiben alszik egy gyerek. Üreset se. Mondtam neki, hogy vagy beenged, vagy itt szúrom hasba magam, miután ide röppentünk BKV-val Szentendréről, egy röpke kanyarral a Vár felé, két bájos gyerekkel, akik szeretnék megnézni a balettet. Beengedett. Lencsi rettenetesen élvezte, 20 perc alvás után Ákos is, csak az a randa tücsök ne lett volna, akitől sírni kell. Lénuska meg remegő szájjal figyelte, hogy a rossz gyerekeket átváltoztatják csacsivá. Azt hiszem komolyan megijedt. Még este is tisztáznunk kellett ezt, hogy ez mennyire igaz. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy az élet alaptétele. Aki rossz és szemtelen, főképp nem kedves az Édesanyjával, az csacsi lesz, bizonyIsten. Nem mondtam. Ő viszont mindezek után, este (aznap), vacsoránál azt mondja nekem: "Mama, te egész nap nem foglalkoztál velem semmit." Mit mondjak...?

Azt meg nem is említettem még, hogy ilyen pajkos kis nyelvezetet használ mostanában, hogy "nem megmondtam, hogy..."; meg "hányszor mondjam még..."...ÉN beszélek így? Komolyan? A gyerek verbális képességeinek a határa az anya szókincse és beszédmodora. Én nem használom azt a szót jelzőként, hogy "kurva"...A Lencsinek a héten kicsúszott egy "kurva cipő" a száján. Meglepődtem. Ő is.

Ákom kárpótol. Igaz, hogy ő meg a vacsoránál beletúr kézzel - két kézzel -, az ételbe, majd vigyorogva - két - kézzel a fejére keni (hirtelen fel sem fogtam, hogy hajat mos a tésztával), de legalább szeret. Láthatóan, nyilvánvalóan. Egyszer csak megölel, megszorít, puszilgat...mondjuk főképp a cicimet..., de szeret. És ez olyan jó. Őt fogom én bölcsődébe adni 2 hónap múlva...Ne szakadjon meg a szívem.

Szóval a hétvégi tervem kettesben lenni Lencsivel, valami nagy lányos programot csinálni (azt hiszem a Filharmonikusok gyerekhangversenyére megyünk), bár olyan szívesen lennék a fiúkkal is, Tomit is olyan keveset látom, de nem szabad elharapódzni hagyni ezt az állapotot. Olyan könnyű lenne azt mondani, hogy akkor hagyjál békén, és megsértődni. Az az egy szerencse, hogy csak akkor van ez így, ha itt a Tomi. Hárman működik minden, ketten pláne. De négyen vagyunk, négyen kell működnie. Jól. Juj, de sokat kell dolgozni már egy kis négyéves kapcsolaton is. Juj.

Lesz még fotó.

Azért ilyen spártaiak a torta körüli állapotok, mert nálunk a szülinapos az ágyba kapja a tortát reggel. Mostanra már kikerült onnan, de a fehér terítő csak később jön.

Van szerencsém drága Lénuskám részéről ezt a kellemes kis fogást megtapasztalni naponta éppen elégszer. Valahogy sosem direkt, hanem ilyesféleképpen: "Nagyon szeretlek....A Papát egy icipicit jobban. De téged is szeretlek. Azért a Papát mégis jobban." (Mert "olyan megértő")...

Valamint hétfőn: "Te szereted az állatokat?" - kérdezi Lencsi. Válaszolom, hogy igen, mindet, kivéve a macskákat, azokat nem olyan nagyon, illetve a madarakat, főként a galambokat, azokat utálom. Kedden: "Utálom az állatokat. Csak a macskákat és a galambokat szeretem. Azokat nagyon." Mondanom sem kell, mindezekre nagyon kedvesen reflektálok, mély szeretettel, megértően(!) hogy "nem baj, ha a Papát jobban szereted, én annak örülök, ha őt nagyon szereted, és annak is, hogy engem is szeretsz, mégha nem is annyira. Én azért mindig ugyanúgy, nagyon szeretlek." Vagy, "nem baj, hogy nem szereted az állatokat, elfogadom, hogy te a galambokat és a macskákat szereted, majd meséld el miért." Könnyű egy élő, mosolygó pszichológia könyvnek lenni. Tényleg, az ember már-már nemesnek érzi magát. Boldogabbnak nem, de buddhistának talán. Szóval gyakorlom a határaim feszegetését.

Nincsenek új fotók, berakom az én régieimet, hátha valaki, elcseppent, egy "de helyes ez a kislány-t", igazán ráférne az önbecsülésemre...Nem ilyen vészes a helyzet igazából...Nem mondom, hogy felemelő, de ez még kezelhető. Amivel viszont nemigen tudok mit kezdeni, az a Lenka agorafóbiája, vagy nem is tudom mi ez, ennek még nem sikerült utánanéznem a szakirodalomban. Az én nyitott, cserfes, csöppet sem introvertált gyerekem, kicsit nagyobb társaságban úgy leblokkol, hogy ihajj. A legjobb példa az ovi, ahol bár már nem sír, de reggelente még mindig alig lehet lefejteni a Tomiról, és egyértelműen deklarálja úton-útfélen, hogy nem szeret óvodába menni, mert túl sok a gyerek és hangosak, meg vadak. (Másik oviról hallani sem akar, mert nagyon szereti az óvónéniket). Úgyhogy állítólag nem barátkozik (kivéve persze Flóra a kertben, de ő másik csoportos), ül az óvónénik szoknyáján, oldódásról szó sincs, bár talán kicsit jobb már a helyzet, mint kezdetekben, legalábbis amikor érte megyek és meglesem, akkor majdnem mindig buzgón nevetgél vagy bizonyos dolgokat (szalvéta, kenyér, egyéb falatkák, akármi) áztat az ebédhez járó pohár vízbe.

Szóval ez a szociális para szembeötlő. Egy éve járunk angolra egy eszméletlen szimpatikus amerikai-hong-kongi lányhoz, 6-7 gyerek 1-1 szülővel, igazán kiscsoport (nem is az angol kedvéért tesszük, ez szerintem értelmetlen ebben a korban, mint inkább a nő miatt). Egész nyáron ezért óbégattak, hogy "angol óra", tudják az összes dalt, de Lencsi amint beérünk a Könyvtár e szobájába (ez a helyszín) teljesen megbénul. Csöndben ül, még felállni sem áll föl, ha a többiek igen, éneklésről nyilván szó sincs. Ha a Flóra is ott van, akkor vadulnak, de részt venni ekkor sem semmiképpen (Flóra együttműködne, de Lencsi lebeszéli). Ákos meg énekel, mutogat, majd ha megunta a jókisfiút az angol órán, akkor fetreng a földön, bemászik a vitrinbe és magára csavarja a földig érő függönyöket.

Micka inden ilyen társas tevékenységnél leblokkol. Csurog a nyála, annyira tetszik neki, a torna is a múltkor, az angol is, de akkor tesz valamit, ha én is ugyanúgy csinálom mellette, de ez sem garancia. Pedig az elmúlt 4 évért azt hiszem kezeskedhetek, semmi sokk nem érhette, ami generálhatna egy ilyen jellegű félelmet. Remélem kinövi az iskolára, ez nehéz neki szerintem. Most kipróbálunk egy kiscsoprotos néptáncot, hogy csinálhasson valamit, de ez az utolsó, nem akarom erőltetni, ráér még bármire.

Viszont Ákommal nagyon élvezik egymás társaságát, már egyszer -egyszer félórákat egyedül játszanak, például olyat, hogy Lencsi a mama, Ákos a kisbaba. Ákos lelkesen követi Lenkát, kurjongat, ha nem látja "Lénuska, hol vagy? Gyere elő!", Lencsinek pedig ő az egyetlen ahol a szeretet tettlegességben is gyakran megnyilvánul, bár ez néha fáj Ákomnak. De iszonyú cukik együtt.

Ákom beszél, álmában sokszor kacag (gyönygyözve), szándékosan rosszalkodik és élvezi, valamint gondolkozik. Logikusan. Jöttünk haza gyalog az egyik lépcsőn föl, haza. Két motorral, két gyerekkel. Ákos kéri, hogy vegyem föl. Mondom neki, hogy nem tudom felvenni, tele van a motorokkal a kezem. Erre Ákos: "hagyjuk itt". Ecsetelem neki, hogy "de szegény motor, akkor nem lesz nekünk, ha itt ha marad, stb.", Ákom pontosít: "Lénuskáét, hagyjuk itt." És ahogy beszél, attól továbbra is elolvadok, még ha akkor gézengúz is, hogy remeg bele a ház.

Szentendre. A bölcsőde. Úgy értem az "a"-t, hogy az egyetlen állami. Hát..örülök. Örülni kell ilyenkor. Ugye. Gondolom. Persze egyébként lófarát. Mindazonáltal reggelente, amikor Lencsi elmegy az oviba (ma, a 4. napon már újra sírva), Ákom visítva zokog a kapu mögött, hogy "bölcsödééébeeee!". Kicsi még.

Csendesen szeretném azt hinni csekélyke pszichológiai ismereteim alapján, hogy a fent képek nem valami identitás-zavarnak a jelei. Normális ebben a korban, hogy szerepeket próbálgat, és nem determinál semmit. Nincs egy fikarcnyi bajom sem a homoszexualitással, csak egyszerűbb lenne az élete (szerintem) heteroszexuálisan. De annyira aranyos, hogy elalélok. És közben azt mondja, hogy "szoknyámat! Való!" "Csatomat! Való!". A "való" abból ered, hogy ilyenkor azért én elmondom, hogy "de ez kislánynak való...".

Fogat mos. A cseresznyefán.

Drága Lencsim, meg olyan drága kedves mostanában, és segít és pátyolgatja Ákomot, és igazi nővérke, Öcsi persze azonnal, feltétel nélkül utánozza akármiben, de kezdenek már kicsit együtt játszani is. Ákom ezzel szemben egy ördögbőrbe bújt betyár, akinek a héten az a heppje, hogy egyszer csak elszökik mellőlem. Elinal és esze ágában nincs megállni, döcögve szalad a messzeségbe. Amikor elkapom a kezét és leszidom, akkor meg egyszerűen beleharap valamelyik végtagomba.

Magdi mondja, hogy az a különbség, amikor náluk például egy kis játékvasalóval játszanak, hogy amíg Manka a kis Bibi kuzinnal vasalgat valami kis rongyot, addig Ákom buzgón jön-megy a házban és keresi a konnektort, ahova a játékvasaló dugóját be lehetne tuszakolni.

Ezeket már lehet, hogy írtam...:

Menjünk bújócskázni! Te vagy a bunyó!

Simogassál és ölelgessél. A puszi az nem érdekel.

Fáj a hasam. (én)

Akkor fájjon nyugodtan.

Ákom hajnal 5.20-kor felkel és fél hatig szakadatlanul kávéért könyörög. Nem kakaóért. Kávéért. A minap meg kitépett a Lencsi hajából (újfent) egy akkora köteget, hogy egy-két kislány megirigyelné. Mármint copfnak.

Bár ne veszett volna el az előbb minden, amit ideírtam. A legvégén. Én ehhez nem eszem elég B vitamint.

Szóval. A legfrissebb hír az, hogy annak ellenére, hogy a Szentendrei Bölcsőde volt olyan kedves megosztani velem azt a remek hírt július 16-án, hogy Ákomot felvették, tegnap tájékoztattak arról, hogy sajnos mégsem. Egyébként nagyon barátságosak voltak, ők sem értik, miért nem kaptam levelet se pro, se kontra, de most, ha már így betelefonáltam, és bementem, hát megtudhatom, hogy olyan sok a gyerek. Tulajdonképpen ok nincs más, csak ez, mert minden szempontnak megfelelünk, mint megnyugtatott nyár elején a kolléganő, de most mégsem. Nagyon markáns gondolataim vannak erről az eljárásról, már amennyiben ezt annak lehet nevezni. Roppant elvetemülteket tudnék mondani. Különösen úgy, hogy küzdök valami olyanért, amit legszívesebben messze elkerülnék. Ilyen marcangoló fájdalmat, hogy az én drága kicsi kétévesemet nem láthatom egyfolytában, hogy nem én fogom hallani minden először kimondott szavát, hogy nem látom minden mosolyát, hogy nem engem ölel, ha valami fáj. Annyira fáj. Megszakad a szívem, egyszerűen tudom, hogy nem kellene, és lazábban, hajrá, de nem megy, belegebedek a gondolatba. És most semmiképp nem kezdem el írni, hogy mennyire, mennyire, mennyire aranyos. Minden szava, mindene. A hasa, a szeme, ahogy beszél, ahogy megy, én látni akarom, érezni akarom az illatát, amíg ő nem akar menni, de legalább még egy kicsit...

Tehát most harcolok az I. kerületi, Iskola utcai bölcsiért, ahol már az is gond, hogy nem vagyunk helyi lakosok. De ez az egyetlen hely, amiért nem kell egyikünknek sem egyórás kitérőket tenni, ha megyünk délután a gyerekekért. Se Tominak autózni a 12. kerületből a 9-be, vagy nekem fordítva és onnan Szentendrére az oviba kis csillag Lencsikéért, lehetőleg úgy, hogy még az éjjeliőrök előtt érjünk oda érte. Szép kihívások. És tegnap kiderült, hogy nem adhatok vért 250 évig. Pontosan 2274. május 14-ig. 15-én már igen, úgyhogy addig próbálok egészségesen táplálkozni. Egyébként azt hiszem a malária, tetanusz, tífusz védőoltások miatt. Legalábbis remélem.

Léna a Balatonon Babcsáékkal nyaral, amikor Mancika megkérdezi az Ákost:

Léna hol van?

Dolgozó...

Nem, Léna nem dolgozik, hol van?

Eltünt...

Vannak jellegzetes, gyakori szavajárásai Ákomnak, például szépen ízesen a Jóóó vóóót. Mondjuk arra, hogy Hogy aludtál? Jóóó vóóót.

És a bárányt egészen speciálisan utánozza, az a be-ee-eee-eee, utánozhatatlanul férfias.

Hello Kitty pedig beépült az életünkbe, nem tudom, hogy mert egy darab fröccöntött apró egyedünk van, és mégis, a Heló-ra az a válasz, hogy Hello Kitty-ti-ti-ti.

A Körös partján betakartak egy gyereket nyakig homokkal, majd egy rövid idő után felállt és elment. Ákom konstatálja: "Múmia. Haza."

Lencsit pedig megkérdezte Anya, hogy Felköszöntötted a Mamát?

Nem.

Miért?

Mert nem tudom mi az, hogy Isten éltessen.

Azzal a friss hírrel akartam kezdeni, hogy hazajöttünk Szlovéniából, de ezt felülírta az a még frissebb, hogy azt hiszem Ákomnak eltört az orra. Én gyönyörű Ákomomnak. Rodinnek egy korai szobra a Törött orrú férfi, amikor még nem volt pénze modellre, és egy hajléktalant megkért, hogy üljön neki egy üveg borért. Hát. Olyan. Mert még ha oldalt görbe, az sármos, de ha középen roggyant...mert ráesik a komódról a játékoskosár oldalára. Mert én szlovén képeket nézegetek...Egy pillanatra sem lehet máshova figyelni, pedig kicsi Lenka most Zamárdiban ráhúz még egy hetet a nyaralásra Biankával, Babcsával és Gyuszi nagypapával. Ott nagy bandázás van azt hiszem...Szóval azt hittem a tengert egyelőre megúsztuk, meg a Balatont, ahol úton-útfélen felbukik, és valahogy nem áll föl, hanem rémült szemekkel fuldoklik a vízben.

Ezen a képen felhívnám a figyelmet Ákom cici-kereső kezére. Ha nagyon fáradt, Lencsié is jó. Akit Lencsikének, meg Lénuskának hív, és tegnap egész úton hazafelé (amikor Lenka maradt a Balatonon, Ákos meg jött velünk haza), azt mondogatta, hogy "Lénus!". Most meg Léna egyik babájával alszik. Szereti a nővérét.

Lencsi viszont kezd mellúszni. Nem itt, itt nem látszik. De jól fogja a baltát.

Szlovénia gyönyörű volt. Különösen a hegyek káprázatosak. A nyári alpesi legelők, a türkizkék tavak, a kristálytiszta hegyi patakok, Ákosnak a lanovkák, a libegők, a kisvonatok, a vitorlások és a csónakok, nekem Ljubljana design boltjai is. Meseszép.

Bled

Bled

    Velika Planina

        Bohinj

A tenger kevésbé. Nem oda mennék tengerezni, de Pirán klassz.

És végig kempingeztünk, erdei, patakparti, mesebeli kempingekben.

Ákom meg mindent utánoz, fontos szavakat mond, mint lanovka és vitorlás, ja, meg nyilván, hogy gőzös. Mert imádja a járműveket különös tekintettel a vonatokra és buszokra. Amint egy pillanazra nem figyelünk oda bemászik a kocsiba, vezet, és büszkén kiabálja, hogy "vezetem!". És olyanokat tűz közbe, hogy "nem baj az", meg, hogy "sajnos".

A CBÁ-ban meg a fürdőruhás nő plakátra, rákiabál, hogy "cici!"! Hogy azt már ne is mondjam, hogy szerint a Danon Activiás joghurtdobozon punci van. Egyébként egy küldök.

Bohinj

Megyek altatni egyet, mindjárt folytatom.

Ákos persze mindenben és folyamatos utánozza Lencsit, úgyhogy gyakran közbeveti, hogy "Bidu meghalt". Mert ugye ezt tudjuk Lencsitől, aki ezt naponta többször bejelenti. Ugyanis fölmászott egy villanyoszlopra. Most éppen azt mondja, hogy "beszorútam". Meg, hogy "Jóóóvóóót." Ezt sokszor. Ilyen kellemes, ízes tájszólással.

    Velika Planina           

Ez Ljubljana fent.

Lent meg Postojna. A vár alatt egy hatalmas cseppkőbarlanggal. Ezt a gyerekek méltányolták.

                                         De ne törjön el Ákom orra.

Most derűs vagyok, de nem volt ez mindig így a héten. Lencsi feszegeti a határaimat, és nem értem mi az oka, vagy ehhez nem kell ok?

Előző héten Szabadkígyóson voltunk és én nagybetűvel pihentem a szüleimnek köszönhetően. Csak az a tény - önmagában ez is óriási kikapcsolódás -, hogy nem kell napi háromszori egészséges, finom, tápláló és roppant hosszadalmas, de jó sok kosszal járó étkezésről gondoskodnom, felüdülés. És még éhes sem vagyok. Sőt finomakat kapok enni.

Az elég egyértelműnek tűnik, hogy a két csodálatos gyerekem mellé az ideális felnőttlétszám háromnál kezdődik. Így aludhattam is egészen sokat, és kellemes mennyiségeket olvashattam is naponta. A gyönyörű Körösről pedig nem is beszéltem, ahol hajóztunk, meg a vizibiciklizésről Gyulán a belvárosban, az indonéz étteremről, meg a fürdőről, meg a néptánc fesztiválról, és Napsugár bábszínházról, és egyáltalán minden jó volt. A gyerekeknek Barbi kisfia már lassan kisbarátja, kerek volt minden )Bár egy napot kutya beteg voltam, de simán lehet, hogy pszichoszomatikus volt, egyszerűen megadta magát a szervezetem azonnal, amint érezte, hogy nem egyedül rajtam múlik napközben a gyerekek léte). Tomi hiányzott csak, ő nagyon. De ez is élmény, hogy 11-12 év után így hiányzik, és annyira örülök neki, hogy alig tudok vele betelni. Aztán itthon meg örülhetek itthonnak, mert ez is szívmelengető volt, olyan jó itthon is lenni. De a baj valahol ott van, hogy ha csak egy picit is tétlenek vagyunk Lencsiből kibújik a kisördög. Ákom persze a legjobb partner, kis rengő pocakjával gurgulázva kacag Léna minden poénján, majd azonnal utánozza, így én gyakorlatilag labdába sem rúgok.

Tehát múlt héten kb. minden étkezés után magasba tartva a poharat egyszerűen elejtik tele vízzel. Lenka hisztizik naponta egy rendeset legalább, egészen triviális okokból, és közben amint nem történik valami izgalmas, ő gondoskodik róla. Ha megkérem hatszor, hogy tovább már ne locsolja a sárban úszó kertet, csak a medencét, akkor hetedikre a slauggal én kapom telibe, hasba és közben röhög. Jó fej. Viszont Tomi türelme határtalan. Egyszerűen tátott szájjal nézem, hogy tényleg soha nem szakad el a cérna, és nem. A legnagyobb hiszti után pedig, mintha mi sem történt volna, átlép az iménti balhén, és a legszelídebben folytatja. Én meg alig győzöm nyalogatni a sebeimet és dúlok-fúlok. Nekem nagyon bejön, mint apa (is).

Hogy még véletlenül se unatkozzunk a Dunaparta járunk minden délután, tegnap oda rendeltünk egy pizzát vacsorára, lefényképezem a héten az a zseniális bisztót, ai közvetlenül a folyó partján székel, kilátással egész Szentendrére, kék csíkos nyugágyakkal, fröccsel és függőszékekkel a fákon. Vagy a másik lehetőség a homokos part, ahol meg hatalmasat lehet fürdeni és építeni. Mindezt pedig riksával, azaz bicikliutánfutóval (Katiék jóvoltából), hogy nehogy ellustuljak. (Persze mindeközben, bábszínház, kézműveskedés és csütörtöktől a szüleim viszik Lencsit 9 napra Fürdre...hiányozni fog.) Jaj, és először Nóri, bébiszitterként vigyázott a gyerekekre, hogy kettesben lehessünk Tomival 3 órát, és isteni volt, a gyrekek odavoltak, Nóri készült mindenfélével, szóval nekem is megnyugtató, nekik meg szórakoztató volt, és kikapcsolódás és szerelem, kötelezővé kellene ezt tenni, minden héten egyszer csak ehhez kicsit több gyes kell.Közben Ákom beszél. Minden utánoz és két hete ocsúdtam, hogy mindent ért, és gondolkozik, és emlékei vannak. Év végén, az utolsó angolórán kapott egy vizipisztolyt, és rá kb. egy hónappal - kezében tartva a fegyvert -, egyszercsak megszólal, hogy "Angol. Kaptam." Egyébként leggyakoribb szava éppen az "ododé", szerintem "odanézz", természetesen Lencsi nyomán, akit nem lehet eleget nézni. Lencsi meg rohangál a feszülettel és kiabál mellé, hugy "itt a vadász!". Azt hiszem nem járunk eleget templomba. Viszont néha kedves velem is, például amikor a cserepekből frissen, de jó magasan kisarjadzott gazhoz odalép, és gyengéden "meglocsolom a pázsitot". Az igazsághoz hozzátartozik, hogy azért inkább többször segít Ákomnak, mint nem, hoz neki cumit, gyakran odafigyel rá és törődik vele szeretettel. És ha segítségről van szó, akkor rengetegszer igyekszik és nagyon ügyes, és sokszor számíthatok rá. Csak az a kisördög, az azért ott van, hiába. Ezt csak arra mondja, ha szomjas: "Tűz ég bennem el akarom oltani." Azt meg nem is kommentálnám, hogy Ákos, piszkáld a puncimat!".

Ők az Emma-Ágoston, Móni gyerekei:

Ez meg a délutánunk. A Duna partján.

Itt már Tomi is megjött. Ákom, Tomi, Mira, Blanka, Flóra, Rita, Anna, Móni, Emma, Johanna. Csütörtökön Anya is ott volt, ma meg velünk jött Laura. Ákom hevesen udvarolt is neki. Tettlegesen. Főleg a cicijére összpontosított.

Így megyünk le. Vissza meg már Tomival, és ő húzza a gyerekeket, én meg kétszer jöttem már motorral. De soha nem fehér alsónadrágban biciklizik.

Mi ez a Blog.hu béta? Meg akarnak engem ölni? Annyira lassú, hogy egy bejegyzés pár képpel, egy komplett este. Nem mintha az estéim olyan hétmérföldesek lennének, de eszeveszett lassú. Minden más ezen a felületen. Elnézést, hogy aféle humoros kis adomák helyett ezen mérgelődöm, de rettenetesen bosszant ez. Nyilván ha elolvasnám miért jó élvezni is tudnám, de az utobbi pár nap óta, amikoris lementünk a Balatonra valahogy egyetlen pillanat időm sincs újfent.

Tomival egyértelműen leszűrtük az ábrahámhegyi öt napból, hogy nehogy leülni, de egyetlen egy mondatot nem tudunk egymással beszélni, ugyanis elkezdődött Lencsikénél egy olyan korszak, hogy "Mama nézd!", "Mama figyelj!", "De Mama néééézd máááár!!!!!". Ekkor már üvölt. Hát, mit mondjak, nem pihentető. Mindezt hasonló kaliberú produkviók okán, minthogy megfog két ujjal egy pálcikát, vagy ugrik kettőt, vagy egyszerre csukja be mindkét szemét. Persze minden mutatványra oda kell figyelni, majd feltétlenül elámulni, hüledetni, hitetlenkedni, minimum megőrülni. Ez megy. Egy perc alatt 4 mutatvány, 4 ámulás, ez nagyon rövid idő alatt kikészít. És ha nem figyelünk, hát akkor van nemulass. Ezt minden ilyen idős gyerek csinálja??? Mondja meg aki tudja.

A másik kedvenc játék, hogy "Most hidd azt, hogy....(nem vagyok itt/óriás vagyok/Balatonon vagyunk/repülön vagyunk/nem hiszel semmit)". Ez sokkal izgalmasabb, mint a "Mama figyelj" produkció. Ezért a játékért már kimondottan hálás vagyok.

Na. Summa summarum szombaton elmentünk Füredre, mert nagyon szeretjük.

Ott elidőztünk egy bő fél napot, természetesen fogyasztottunk a Bergman cukrászdában,

megnéztük a Vaszary-villában a Csók István kiállítást, fürödtek a gyerekek a szökőkútban és nem csónakáztunk.

Visszafelé jövet sem csónakáztunk. Szerettünk volna, de nem csónakáztunk, mert gyakorlatilag egész idő alatt vihar tombolt, eső esett, vagy majdnem. Az első nap egészen nyárias volt. Az utolsó egészen derűs őszies. De kirándultunk, hajóztunk, tapolcai tavasbarlangban csónakáztunk, isteni káptalantóti mesebeli piacon voltunk egy erdőben,

és nem pihentünk egy cseppet sem, mondanám aktív kikapcsolódásnak, annyival megspékelve, hogy a gyerekek valami oknál fogva fél 6 és 3/4 6 között keltek, későn feküdtek, és éjszaka huzamosabb időre fel-fel kelt Ákom drágám. Szóval én, az átlagos ötórás alvásoktól az utolsó reggelre sírógörcsöt kaptam - a fáradságtól ugye, de nagyon jó együtt négyen. Még így is. Mondjuk aludnék egyet.

Az a sanda gyanúm, hogy mindjárt kitörli ezt a posztot ez a béta verzió. Ettől ideges leszek.

Ez Szentendre, a Duna parton. Egy kafántos kis bisztó is nyílt. Azok ott gyerekek, nem valami kis dzsungelállatok. Kettő az enyém ráadásul. Két kis Maugli.

Ilyen jellegű volt az idő. Én szeretem az esőt egyébként.

Szombaton megyünk Lencsivel az Operába, esti előadásra. Hófehérke balett. Nagyon lány nap :).

Ákos szereti a lányokat. Különösen a cicijüket. Ha fáradt, akkor ez megnyugtatja. Elsősorban közeli családtagok mellét részesíti előnyben, de egy-egy külsős is kiérdemelheti ezt a bizalmas viszonyt (Laura és Nóri). Nóri, a nagy szerelem. És pont ő nem hagyja, hogy a bájait megismerhesse a kisfiam. Laura hagyja. Nóri a Napórásházban barista, de egyébként óvónő és mágikus hatással bír mindkét gyerekemre. A Napórásházban egyébként is úgy élnek, mint itthon, ami kicsit nehezebbé teszi Nóri munkáját, de roppant mozgalmas és vidám. Ákom szorítja a lábát és amint nem találja kiabálja, hogy Nóóóói. Tőlem ropit kér, először egyet, majd rögtön még egyet, ekkor jelentőségteljesen rámnéz, és mondja, hogy Nóóói. Majd rohan Nórihoz az ajándékkal. Egy lovag.

Lencsit meg utánozza untalan. Mindenben. Imád autót vezetni, sajnos ez a múlt hétvégén azt eredményezte, hogy lemerült az akkumlátor, mert Ákom feltétlen bekapcsolt minden gombot. A motorozás is csodálatos dolog.

Meg a A majom mamája mesekönyv (Pagony). Ezt szívből ajánlom mindenkinek, mert vicces és rímes és - ha könnyedén azért nem is, de -, elovasható 40-szer egymás után. Inkább, mint Lencsi kedvence, amikor ennyi idős volt, az Ici-pici pókocska.

Újabban így járnak Tomiék óvodába (ez ma reggel készült):

Az óvoda egyébként nekem felér egy komplett cukrászati alapképzéssel. Minden héten sütök. Madarászovi Visegrádon (ez egyébként isteni, egy ornitológus viszi őket az erdőbe és mesél), ma Vásári vigadalom az évzáró keretén belül, és fagyizás, kedden Lencsi-nap. Még fejlődök.

Csak tájékoztatásképpen jelentem, életünk a szokott mederben folydogál. Lencsi továbbra is óvodás, még mindig a legjobb, amit mondhatok, hogy reggel már nem sír, ha nincs nagyobb kihagyás. Délutánra abszolut jókedvű - ez ebéd utánt jelent, akkor megyünk érte Ákommal -, de még mindig 98%-ban minden titok, ami az oviban zajlik, már néha sikerül egy-két kislánynak játékba citálni, de önfeledt, boldog viháncolásokról szó sincs. Az óvónénik még mindig teljesen szimpatikusak, a kislányok nagyon cukik, és olyan kedvesek Nénóval, de valahogy még mindig nincs ott. Bezzeg délután Flórával, hatalmas bandázások vannak, megszűnik körölöttük a világ és óriás lányoskodások következnek.

És úgy hallom ugyanez a helyzet minden második szerdán Babcsánál Biankával is. Annyira szeretném, ha minden perce ilyen lehetne. Ezek a délutánok tökéletsek (bár 4 körül van egy mélypont, ha éppen nem a játék közepében vannak, de miután nem alszik napközben, egyébként meg 8-9 között este, ez szerintem belefér.). Fagyizunk, patakozunk, Dunázunk, angolórára megyünk (Lencsi ragszkodik hozzá, nem én, bár a hong-kongi-los angelesi lány roppant elragadó jelenség), ahol Pic-mic egyetértésben passzívkodik Flórával, de mégis minden alkalommal menni akar. Kávézunk, homokoznak, Napórásházban hemzsegünk, szóval jól vagyunk.

A legszebb ebben, hogy mindezeket Ákom is annyira élvezi. A patakozást nem is kell mondanom, de még az angolt is. Valamelyik nap itthon énekeltem az Itsy-bitsy spidert (ilyesmiket szoktam mostanában énekelgetni...), és egyszercsak látom, hogy Ákom-bákom mutogatja a kis ujjacskáival, meg a kezeivel az ehhez tartozó játékot. Tegnap meg Tóni és Tomi kint söröztek az utcán, Ákom lófrált, majd egyszercsak rájött, hogy Tóni kislánya Johanna bent van a kertjükben és a postládán keresztül kukucskál ki és mutogat az Ákosnak. Ákos ezen felbuzdulva rögtön beszaladt a mi házunkba, elővette a helyéről a Tóniék pótkulcsát (ehhez fel kellett persze mászni egy asztalra), majd szaladt vissza a kezében lobogtatva a kulcsot Johannához, és próbálta bedugni a zárba a kincset, hogy kiengedhesse az ő házukból a mi pótkulcsunkkal Johannát. És persze beszél.

Már teljesen mondja, hogy "bi-cig-li", minden "eee-ment", az első mondata, hogy "maa ee-me" (ez a leggyakoribb szava), azaz a madár elment. Persze elmegy, mert előszeretettel kúrjant rájuk, hogy "hess". A madár egyébként központi téma, lehet, hogy azért, mert akármikor reggelizünk és vacsorázunk kint a teraszon, énekel nekünk egy rigó. Ákos szerint "kukikúúú", azaz kukorékol. Alapszó még a krokodil. Nyilván. Meg "hoppá", meg ablak, meg Ányó kutya, az Áfonya kutya. Van babája is, aki kedves neki, Lencsinek ilyen nem volt sose. Most sincs. Neki három cumija van, egy szopogatós, és két simogatós. Ezek nem érhetnek egymáshoz semmilyen körülmények között, mert nyálas lenne a szopogatós. Ákom első megnevezett testrésze a kuki, ami 2-3 hete egyszercsak váratlanül égnek meredt. Én csak ámultam és bámultam és nem aggódom többet a mérete miatt, mert szép, vastag, kemény és olyan, mint egy kis cövek. Bocsánat Ákom, ha ezt egyszer netán elolvasod. Biztos kínos lesz, de az én anyai szívem olyan büszke volt.

Az autók és buszok módfelett érdeklik. Meg a pitypangok ("pi-pa"). A "habo" az a habos pitypang, ami fújható már. "Bubi" a punci és magyon fontos: "mumi" a cumi. Ja, és "mijámijámijá" a cica. Közben persze rosszalkodik. Például az összes tiszta pelenkát bedobja a bidébe és ráengedi a vizet. Amint ezzel végzett a koszos pelenkát hajítja be a WC-be. Mindeközben Lencsi csöndben, akkurátusan rákanalazza a joghurtot az összes rajtalévő ruhára, majd kanállal bekeni a bútorokat is. Hát, így is tudunk mulatni.

Viszont voltam bulizni. Hajnalig. Nem is aludtam itthon. Sok-sok ismerős és nagyon nagyot táncoltam. Jó volt...De semmi nem változott az éjszakában. Hála Istennek ebben már olyan sok részem volt, hogy nem vágyom már minden héten. Minden hónapban sem, de néha....

Annyira azt érzem, hogy fogynak életem legboldogabb napjai.Nem hiszem, hogy valaha még egyszer lesz ilyen kerek minden. Rémesen közeledik a február, rengeteget gondolok arra, hogy újra igába hajtom a fejem, most egész nap a két legdrágább gyerekemmel vagyok, kint a levegőn, bámuljuk a hersegő zöld rügyeket (amikor éppen nem egy autó elől szedem össze a Lencsit, vagy Ákom nem földet töm a szájába, netán akkurátusan morzsolgatja a virágaim bimbóit), de a magunk urai vagyunk, vagyis az én uraim ők, de én furfangos vagyok, és imádom őket, és néha olyan nehéz, de nem tartozunk elszámolással senkinek, az ő mindennapi örömükért és a Tomiéért vagyok felelős, de ez édes teher. Februártól négyünket 4 intézmény kér majd számon, kapkodunk folyton, rohanunk, még a stessz fogalmát is gyűlölöm, nehogy magát az érzést, és alig lesz idő egymásra, nem hogy arra, hogy elmerüljünk egymásban. Rettegek ettől. Tudom, mindenki ezt csinálja, nekem sem lesz kiút, de félek tőle nagyon. És egyelőre nemigen látok más alternatívát. Tomi nem annyira akar Afrikába menni önkéntesnek a gyerekekkel. Gyerekek nélkül se, azt hiszem.

Ó, és nem is írom...pedig...Drága kicsi Ákom 16 hónapos korában felhagyott a cici, mint táplálékbeviteli forrás használatával. Önként, fokozatosan. Legutoljára maradt a kádban, este, de végül az is már csak 2-3 kortyra apadt, kb. két hete meg éppen csak megnézi befér-e még a szájába, azt is csak pár naponta. Pont addig szopott, mint a Lencsi, neki is va-va volt az első szava, ő is 4 hónapot várt a foganással. És mindkettőnek ugyanazok a szülei. Hm...Micsoda apró kis érdekességek. Szóval valószínűleg többet nem szoptatok. De még mindig a cici a legnagyobb megnyugvás, ha fáradt vagy ha szomorú...Bár már csak böngyölgeti...

"Amerikába való ez az Ákos, nem ide Magyarországre, mert itt mindenkit szétrabol. Nem ide való." Arra utalt, hogy Ákom rosszalkodik, de miért pont Ámerika? Ákom közben édesen kezd beszélni, Lénát utánozza, ez a szókincsén is látszik: pitypang - pippa, óra - óa, bogár - bo, rengeteg "go", mindenféle gombra, "inni" szájbavalók garmadára, még az italra is.

Közben eljött a Húsvét, másfél hét tavaszi szünet, vagy kettő. A hisztik is ritkultak, az elmúlt idők jópárjaihoz képes, nem tartanám kizártnak, hogy az óvodai feszülség jön ki így. 

Most csak olyan izgalmak akadtak, hogy Lencsi életében először megtagadta a rózsaszín lábbeli felvételét Szabadkígyós felé, mondván, hogy "Rózsaszínben nem tudok erdőbe

menni (Apával vadászni), mert akkor ha meglátnak az állatok, meg akarnak enni, mert azt hiszik marcipán vagyok."

Roppantul tartok az újabb óvodakezdettől, mert megint nem akar óvodás lenni...Klassz. Szóval Szabadkígyóson persze volt vadászi, marhavért venni, ez utóbbiról professzionálisan nyilatkozik. Flórával burjánzik a barátság, feltétlen legjobb barátság. Tegnap önfeledten hordák plédául a patakból a vizet a homokozóba, Lencsi végül bele is esett.

Nem tudom itt miről lehet szó, talán fogászati alapvetésekről...

És még egy gondolat: "Meg kéne keresni a cumimat, mert enélkül az alvásom nem ér semmit."

Hát...belőlem nem biztos, ezt Lencsitől idéztem. De olyan is volt, hogy "Meghalt ez a légy. Lehet, hogy Jézus kellene ide...". Ezek szerint azért mégsincs benne mindig Jézus. Sok izgalmasat nem tudok írni, nem vettünk repülőjegyet Dél-Amerikába, és nem kezdjük meg diplomata karrierünket Jemenben, sem Indonéziában, pedig bármelyikben benne lennék. Valahogy nem nyaldosnak mostanában ilyen ajánlatok, a fene egye meg. Még a Lazachalászat Jemenben című filmet sem tudom megnézni, pedig az is valami. Meg a Bordélyházat és a Szex felsőfokon-t sem. Érdekelnének. Hogy legalább elméleti ismereteimet kissé mélyíteném...De gyerekszínház normánkat mindenképp tartjuk, heti egy megvan. Léna válasza arra, hogy mit szeretnél csinálni elsősorban az, hogy színházba menni, majd fagyizni és uszodába. És még a mese is az első három között van. Bár tegnap kijelentette, hogy "okvetlenül gyurmázzunk". Ezen túl a hét elején megint zokogva ment óvodába, mára megnyugodott, újra beilleszkedet, így a tavaszi szünet kapujában. Mindeközben Ákos derűsen abszolvált egy tüdőgyulladást, igazából egy köhögős rémes éjszakával és egy lázzal megúsztunk, csoda, hogy elmentünk az orvoshoz, talán Tomi ösztökélt. 8 perc múlva megyünk Lenkáért, Ákomot megyek ébreszteni. Ma sem sikerül egy óránál többet aludnia napközben...

Itt Lencsi süvít. Alatta nem látszik, hogy Ákom élvezte, pedig nagyon. Komolyan. Én nem láttam (de hallottam, hogy kacag), és több szemtanu bizonygatta.

Szóval bontogatja már három éve a szirmait, de most talán elkezdte az oviban is. Nem merem elkiabálni, de Ági néni és Zsóka néni is úgy látja, hogy megtört a jég, és én is gyanakszom...Már két napja jóság virágot kap, Ági néni lelkes, hogy Lencsi milyen tüneményes (Lenka kommentje: Nem voltam tüneményes, pont olyan vagyok, mint bármikor máskor.), sőt először volt napos szerdán. Kis köténykében. Cuki. Majd csütörtökön Iza-napos, aki nagy cinkosan szaladt oda hozzám, hogy "Lénának két kanalat adtam!". Úgy örültem. Megfogant a mag, sőt az asztaltársaság is elfogadta, Lencsi vállalta a két kanalasságot, bár a többiek eggyel, és én ennek örülök. Kiállt.

Nekem még az is kicsi jel arra, hogy úgy tűnik integrálódik, hogy eddig akárki akármit kérdezett az oviról, az "titok" volt. Tegnap legnagyobb meglepetésemre a Napórásházban egy vadidegen, új felszolgálló lánynak, mindent elmondott - magától -, az óvodáról. Döbbenten látom, mire elmagyarázza nekem, hogy ő a titkait a Napórásház-béliekkel megosztja. Itt lehet kérdezni a délelőttről, aki idejön, vagy itt van, azzal megoszt mindent. Telefonon is. Már ha itt hívják őt. Erre lelkesen javaslom, hogy akkor most én itt üldögélek pont, meséljen, de engem lerázott, hogy én úgyis kukucskálok az ablakon amikor megyek érte. Köszi.

Ezek a fejlemények. Valamint Ákom integet a WC-n lefolyó víznek és mondja a krokodilra, hogy "koko", a játékokra meg, hogy "jékok". És gyakorlatilag minden kérdésre rázza a fejét. Meg 4 örlőfoga jön egyszerre - fincsi -, és pillanatokon belül felébred, úgyhogy biztos nem tudom felrakni az összes síelős képet, olyan eszeveszett lassú a lap. Ákom meg olyan gyors. De végügült megint egy Hattyúk tavát a Bábszínházban (csöndben dünnyögött csak néha), pedig messzemenően kortárs rendezés volt, bár 7 éves kortól ajánlották, de csak legyezők illegtek-billegtek. A pénztáros heves lebeszélése ellenére Léna ezt is élvezte, nagyon. Ezen azért én is meglepődtem. Mármint, hogy ezt élvezte. Az egyetlen bánat az volt, hogy ez nem az Opera és nem balett, de annyira akarta a Hattyúk tavát, hogy végül beérte ezzel (bár előtte grandiózus hisztit kaptam, mert nem hoztam el a csillogós színházi cipőét. Hiába. Hibáztam.) Ma meg az oviban van bábszínház, és vasárnap gyerekhangversenyre megyünk a MüPába, Ravel: Gyermek és a varázslet a Filharmonikusokkal, de most Ákom marad fiúskodni Tomival, mi megy lánynapozunk.

Kinek van ötlete olcsó külföldi útra? Ez az utolsó GYES-es nyarunk, úgyhogy alább kell adni a vágyimat, de hátha. Én azt találtam ki, hogy cseréljünk lakást valakikkel egy hétre, így mindenki megússza a szállásköltséget. Szóval, ha van olyan ismerősötök, aki Szentenrére jönne egy hétre...És esetleg Kuala Lumpurban lakik...

Idelehelt egy meleg naposat a tavasz, mi erre gyorsan elmentünk síelni Mariborba, amiről ebben a pillanatban nem tudok semmi képet felrakni, mert a laptopról nem áll módomban - képességeim hiányában - erre a gépre átrakni a fotókat. Pedig komoly dokumentumaink vannak arról, amint Lencsi látszólag egyedül síel (Tomi karjából az enyémbe, majd fordítva csúszik 10 métereket egyedül, de az élvezetre koncentráltunk és az, - azt hiszem -, megvolt). Majd mindenféle felvonókon nevetgél, Tomi lába között hasít és szeli a levegőt úgy általában. Ákom a hátamon kengurúban, elég jó hosszú piros és kék pályákon, majdnem rendes sebességemmel, majd Tomira kötözve ugyanígy kacag lefelé a lejtőkön és látványosan belefeletkezik a síelésbe. Meg persze szánkózás irtó gyorsan Apával, fürdés, szauna mindannyian - ez továbbra is hatalmas öröm. Jó volt. Pihentünk (nem annyira éjszaka, akkor inkább nem, Ákosnak 4 őrlőfoga jön, amint lehunyja sok szemét az ég, mi tágranyitjuk a mieinket és átadjuk magunkkat a fogzásnak, beleértve az ettől váladékozó, sebesedő babapopsit és ilyenjellegű pikáns kis részleteket). De napközben kicsit voltunk kettesben, síeltünk is kettesben egy kicsit, és kedves emberek finomakat főztek, még elmosogatnom sem kellett, és nem mindegy, hogy 4 felnőtt vagy 1 felnőtt gardíroz két békés gazellát. Köszönöm ezúton is, nagyon!!!

Aztán íme a farsangi nyúl:

Erről most megint eszembe jut (hogy miért pont erről, nem tudom), a mai beszélgetésünk Verával, ami majdnem mindig roppant mélyenszántó, (mindenképp élvezetes), hogy ugyan nem csak azért mondja a Lencsi, hogy jó az óvoda, mert meg akar nekem felelni? Mondjuk annyira azért általában nem gebed meg, hogy megfeleljen, de lehet, hogy úgy érzi, hogy ez valami nagyobb horderejű dolog? Még mindig gyanakszom, hogy mégsem olyan jó neki. És félek, hogy nem mondja el. Még mindig valahogy kívülálló. Vidáman szalad ki és viháncol és örömmel megy, de akkoris ott van, hogy nem oldódott fel még a közegben. Ugye nemsokára jobb lesz ez...?

Lencsike mellett balra Berta, jobbra pirosban Rozálka és rózsaszínben Iza. Őket nagyon csípem. Meg a Fannit. De lehet, hogy én lelkesebb vagyok, mint Lenka. Nála még mindig szép Emese a favorit.

Közben Babcsa-Bibi-Lencsi maszkabál egy szerdán:

És még az unokahúgom esküvőjén is voltunk, ahol végül Lénó nem lett koszorúslány. Kiismerhetetlen ez a Kófic. Pedig igazán királylányos szerepkör. Mégis - gondolom - túl titokzatos volt. Maradt a tánc kifulladásig.

(Tánc Nórival, Klári Nórijával)

(Kifulladásig)

Lenne még pár velős gondolatom, de mindenki alszik körülöttem. Kár. Mondjuk Ákommal és Lencsivel talán még rosézni éppen nem lehet, de a Tomi alkalmas lehetne rá. Bár lehet, hogy ő is inkább a roséra lenne vevő, nem a velős gondolataimra. Valamelyik hétvégét a volt csoporttársaival töltötte és nem aludt itthon (én meg persze rettegtem a betörőktől) és Lenka így: "Majd azt fogom álmodni, hogy a Tomi ott alszik mellettem".

Valakinek nincs ötlete arra, hogy hogy nyomtassam ki a blog nagyobbik részét (Lencsi egyéves koráig megvan)? Nekem még mindig becsesebb és értékelhetőbb az, ami lapozgatható. Úgy szeretek lapozgatni. Vaszary Gábornak A ketten Párizs ellen-ben van egy ilyen rész, ahol lapozgatják a párizsi vonatjegyet. Mámor. Na, ezt is átérzem.

És azt is szeretném tudni, hogy az On the spot nem volt most szerdán? Nem hetente van? Azért rajongok.

Ezt nem tudom, hogy mire mondta Néna: "Menjen Ákos világgá." De kedvesen.

HÉV-en, fennhangon:

"- Nagyon megizzadtam.

- Hol? A hátad?

- Nem, a puncim."