én: Mit álmodtál:

Á.: Sok játékról, cukorfaluról, más mesékről...

Máskor meg: " Zöld tüzijátékról, sárgáról..."

Ez Szentendre, a szánkós dombunk, a volt Rodin mögött...Lencsi egyedül csúszik!

Ákos mesél-mesél, Lencsi is olyan szépeket mesél, rendes kerek történeteket, imádom. Sőt Lencsi ír...de ezt már megosztottam. És végre mesél az óvodáról...ez olyan jó. Képtelen vagyok összehangolni, hogy ott ahol írok, meglegyenek a fotók, amiket be akarok rakni, és az idő, ami nincs...De majd apránként talán.

Mit írjak...Nem akarok panaszkodni, mert soha nem lesz még egy ilyen munkahelyem, a szőrével-bőrével együtt, köszönöm Istenem. Tényleg. De semmiképp sem mondanám, hogy könnyű. A béna is megszokja, hogy nincs lába, nyilván én is. Ettől függetlenül sokat kínlódom. Ugyanazok, nem akarom unalomig írni, éppen eléggé fáraszt engem, magamat. Rohanás, reggeli késés, para a bölcsiben, nekem bent. Ha a MüPában meglátok egy gyereket a szívem összeroppan. Ha nem látok meg, akkor is. Hiányoznak cefetül. Délután rohanok. Ha ellógok lelkiismeret-furdalás. Velük jó. Mindig kevés. A legrosszabb, hogy nem hallom Ákost beszélni, hogy nincs időm őket eleget szeretni, mesélni játszani. Koncentrálok folyamatosan, minden nap más, minden takkra kiszámolva. Nincs csúszás, egy perc se. Közben le kell tennem valamit bent is az asztalra. És be kell vásárolni, és ki kell mosni a ruhákat, és egészségeset szeretnék főzni, és olvasni akarok, és aludni és Tomit szeretni. Ez hogy férjen bele? Arra remény nincs, hogy egyedül legyek, pedig én azt is nagyon szeretem. De jobban velük lenni. Mindennél jobban velük lenni. Így lemondok mindenről, de nem jelenti azt, hogy nem hiányozna. Szeretnék színházba menni, de nem nélkülük. Szeretnék aludni, de legyenek otthon, hadd legyek szerelemben egy kicsit a Tomival, de ne nélkülük. Kivitelezhetetlen. Szétszakadok, szervezek, logisztika a csúcson, de szeretném elengedni, hagyni, élni, könnyedebben, lazábban, nem ennyire folyamatosan résen. Mikor fogok nem erről írni a blogban? A nyugdíj előtt, ha azt megérem? Ez mindig így lesz már....!? És közben lelkemet veszítve rohanok, ellógva, szőnyeg alatt somfordálva és Lencsi megkérdezi, hogy "miért mindig te jössz legkésőbb?" ....Kedden már odaszerveztem Nórit 2-4-ig, hogy mégis hamarabb, amíg Tomi odaér. Szerdán Vitéz-nagyszülők, csütörtökön Anya, pénteken és hétfőn én rohanok. De hétfőn nem tudok 3 előtt elindulni, ha meggebedek se. És 3/4 4-kor, (miután úgy vezetek haza, ahogy nem tudok, hogy idegen nők ablakot lehúzva bemutatnak nekem...Micsoda népek...) hétfőn az Ákos az utolsó előtti volt a csoportban, persze összevonva már mindenkivel. Lencsi 4 után 5 perccel az utolsó háromban szintén. Hát hogy csinálják ezek az anyák? Mert onnan kezd rossz lenni nekik, hogy a többiekért jönnek már...Hogy előzzek meg mindenkit? Tudom, erre azt mondják sokan, hogy majd megszokják. Csak én azt szeretném, hogy megszokják, hanem, hogy nekik jó legyen. Hogy mindig jó legyen. Vagy legalább amíg rajtam múlik, addig hadd könnyítsem az életüket.

-------------

"Ákombákom. Ki kéne porszívózni az orrod.

Á.: Elmenekülök,"

----------------------

Plafon = paflon

--------------

Á.: "Kihúzom a hajad. Ilyen formát csinálok belőled."

----------------------------

Á.: "Olyan szép a hajad, mint egy veréb."

----------------------

A hajam központi téma. Ákos: "Olyan a hajad, mint egy boszorkánylépcső."

---------------------------

Á.: "Mama, te vagy a mennyország." ------- hát ezért minden..........

-------------

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.