Most csak azért írok, hogy ne ez a kissé drámai bejegyzés legyen legelöl, ez olyan nyomasztó. Mindenki jól van, bár tegnap Ákom megkérdezte, amikor beültünk Mancika kocsijába, hogy "Ma is fogunk karambolozni?" A közeljövőben egyébként semmiképp nem tervezünk semmi hasonlót. Tényleg. Van majdnem új autónk, nekünk új Peugeot, szép oroszlános, ma azzal jöttünk, annyira nem tuti, mint a Poló, de szeretjük. Még a hó sem esik bele, olyan.

Ezek a képek ki tudja miért ilyen kicsik, nem is annyira tökéletesek, de feltétlenül derűsebbek, mint az előzőek.

Ez meg talán már volt is.

Tegnap beszéltem a világ leghelyesebb pszichológuslányával, biztos, ami biztos, és azt mondta, hogy azért még fél-egy éven belül jelentkezhetnek a trauma jelei, úgyhogy bárki bármi szokatlant lát rajtunk, szóljon. Nekem havi egy nap nem számít. Akkor úgy tűnik, hogy megbolondultam, de nem.

A gyerekeknél nem kell erőltetni a témát, nem kell beszéltetni őket, de ha mondják, akkor abszolut nyitottan, az ő szintjükön beszélgetni. Mama nem véres sebesülteknek segített, hanem fázó embereknek inkább. Így. Eképpen.

Mindenesetre ma Tomit felhívta egy rendőr - ő kezdeményezett -, hogy elkezdtek foglalkozni az ügyünkkel, küldenek igazolást a biztosításhoz stb. Egészen meglepő. Kiosztották a rendőröknek a kocsikat, mindenki kapott párat, azt igyekszik rekonstruálni.

És a blog megjelent a nyilvánosságban, egy számomra ismeretlen oldal kirakott. Hm. Megtiszteltetés. Azt hiszem. Szereztem 4 milliós támogatást a munkahelyemnek és megtapsoltak az értekezleten. Ez jó azért, hiúság vására. Valamint nagyon megdicsért a pszichológus lány.

A Ludwig Múzeumban pedig Meztelen férfi kiállítás van. Erre fenem a fogam. Bécsben volt olyan alkalom, hogy csak meztelenül lehetett látogatni a tárlatot. Engem ez érdekel.

Ezekről és ehhez hasonló kaliberű hírekről tudok beszámolni. Még egy hozadék: 2,5 hónapja kínlódom, hogy milyen nehéz ez a munkás-anya lét, mert úgy hiányoznak, hogy belegebedek. Most kicsit könnyebb. Először. Arra gondolok, hogy milyen édesek ezek az eseménytelen hétköznapok. Kicsit félek az autóban, de még nem annyira, mint a hajszálpontosan 8 éve (akkor március 15-én) történt koccanásunk után. Akkor rettegtem.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.