Reggel. Tomi még álmos. A gyerekek nem.

Nagyon igyekszem, tényleg, de nem mindig megy, itt csiklandozza a pallos a nyakamat. Hétfőn kezdődik a bölcsi, délutáni ovi-beszoktatás. Nem a munkától tartanám elsősorban távol magam, bár bevallom, tudnék munka nélkül élni, hanem a gyerekek hiányától rettegek. De attól nagyon. Iszonyúan fognak hiányozni. Borzasztó keveset fogom őket látni. És a szárnyim megnyirbálásától is tartok éppen eléggé. Már megint nem a magam ura leszek, már megint valakinek tartozom elszámolással. Olyan édes volt ez a négy év szabadság a két cukorfalat gyerekemmel és a rumsvindli férjemmel. A rumsvindli ez esetben valami nagyon pozitív jelző, amiben benne van az édes tej melege, meg a rum ereje, meg a svindli cimborasága, és a fűszerek, amitől mindez nem unalmas. (Rumsvindli: erős, alkoholos, kevert ital. Reszelt szerecsendióval és Angosture bittersszel /tárnicsgyökér-kivonat és más növényi fűszerek keveréke/ ízesített tejes, édes alaphoz rumot öntenek és habosra keverik. A 19. században a Dél-Amerikában élő nyugat-indiai ültetvényesek kedvelt itala.)

Most olvastam egy guyanai indiánról, akinek el kellett mennie dolgozni a városba, a dzsungelből. Az volt neki a legnehezebb, hogy egyszerre dolgoztatnak vele nyolc órát, megállás nélkül, majd nem kellett csinálnia semmit a maradék 16-ban. Ő nem tudott 8 órát egyben dolgozni, aztán meg egyáltalán semmit. Ráadásul a munkaidejében ugyanazt a dolgot csinálta. Míg a dzsungelben alapvetően egész nap dolgozott, de ha elfáradt leheveredett, ha megéhezett evett, ha összefutott valakivel megivott vele elég pálmapálinkát, aztán majd folytatta a bőrcserzést másnap. És igen, bőrt cserzett, meg vadászott, meg háztetőt font, meg 30 dolgot csinált egy nap. Mennyivel egészségesebb ez. A kullancsokra kell odafigyelni. Meg a tigrisekre. Semmiképp nem ül a fenekén egy irodában 8 óráig. De nem vagyok indián Guyanában. Az is bajos egyébként, de legalább levegőn van. Az indiánságról amúgy is mindenképp lemondhatok.

Itt viszont volt gyönyörű Karácsony, Vitéz-családnál, Lami-családnál. Korcsolyáztunk,

osztálytalálkoztam, gyönyörű pósteleki, romos Weinckheim kastélyt néztünk, Lencsi 4 évesen Apával lőtt egy fácánt (Nem ő fogta a puskát, de elképesztő, milyen lelkes vadász. Nem is értem, de ez csak Apa génje lehet.),

Ákommal közben motoroztunk, majd miközben Mancikának "segítettek" főzni, Ákom kipakolta a nagymamája gyógyszeres dobozát, ami ott volt a konyhapulton. Én épp ekkor léptem be, a szájában találtam egy tablettát, de nem sikerült kideríteni, hogy nyelt-e le többet vagy nem. Miután volt benne szívritmus- és vérnyomás szabályozó, felhívtam a mentőket, akik azt mondták, hogy vagy azonnal indulunk vagy küldik ők a kocsit. Mondtam, hogy indulunk. Közben keresem az ügyeletes kórház számát, de két percen belül csörög a telefonom, a mentőorvos, hogy ő most beszélt az ügyeletes főorvossal, és azonnal vár. Úgyhogy Lencsi otthon a szüleimmel, mi kocsiba be hárman, és megyünk Békéscsabára (15 km). Ott már várják a mentőt, de csak Volkswagen Polo volt (nem lent azért, fönt a gyerek sürgősségen), én próbálom győzködni az orvost, hogy ne kelljen az a gyomormosás, de nem enged, nem a protokoll miatt, hanem mert a szívgyógyszer miatt leállhat a szíve. Ez meggyőz, de azért kicsit összetűzök az ápolónővel, mert lehetne empatikusabb szerintem, amikor ki akar küldeni a gyomormosásról, mert túlságosan sírok. Én viszont hallani sem akarok arról, hogy nem lehetek az Ákossal, és visszaveszek a sírásból, de helyette kiosztom. Tomi csöndes hátország. Minderre mentségem, hogy látni, ahogy a világ legmosolygósabb kisfiúját lefogják, és dugják le a gyomráig a csövet, miközben ő öklendezve kínlódva küzd, az tragikus. Iszonyú. És amint végeztünk, azt mondja az én kicsi Kincsem, elhaló hangon, hogy "Nem szeretem ezt...". Aztán szegénykém fekszik elektródákkal a mellkasán, mert egész éjszaka monitoron van, branül a karjában, de mosolyog az orvosra, aki kimosta a gyomrát. Ő alszik mellettem a kórházi ágyon, verítékben fürödve, folyamatosan jelez a monitor, mert 100 helyett 250 a pulzusa, mert valószínűleg újraálmodja az estét. És remélem nem szívbeteg. De reggel mehetünk haza, Ákomnak kutyabaja. Hála Istennek. Folyamatosan beszél, rakosgatja az új szavakat, nem tud betelni a nyelvvel, énekel, verseket mond, imádja a nővérét. Reggel - ekkor már természetesen négyen alszunk a mi ágyunkban -, az az első szava Lencsike felé fordulva, hogy "szeretlek". Léna félálomban visszaöleli őt: "én is téged". Ezt lehet, hogy írtam: A hosszú puffunkra azt mondja, hogy "nagy kolbász".

Lencsinek én: "Ákosra figyelj egy kicsit, hogy ne menjen ki!"

Lencsi: "Ákó, nyugodtan menj ki!

Ákos: "Bontott csirke! Bontott csirke!!!"

Én: "Miért beszélsz bontott csirkéről?" (Én magam nem tudom pontosan mi az, nem is használtam soha ezt a fogalmat.)

Á.: "Mert szeretem."

Én: "De honnan tudsz Te bontott csirkéről."

Á.: "Magyarul beszélek."

Ákos kedves hasonlatokkal és, mint "olyan gyorsan megyünk, mint a vér", illetve "olyan sötét van, mint a bunda".

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.