Ez a kép véletlenül akadt most a kezembe. Lencsi 1,5 éves Kínában

Ott állunk a kagylós játszótéren, tehát. Van egy olyan lehetőség, hogy vissza, föl a hegyekbe. Ehhez még egyszer, illetve minimum kétszer meg kellene tenni ezt az embertpróbáló utat, illetve pénzt kell kivennünk, mert az elfogyott a jó olcsó vidéken. A játszótéren nincs bank, ez annyira nem meglepő, erre nemigen látok taxit sem. Úgyhogy a két-két túrahátizsákot egy-egy hátra, a kicsiket előre, és marad még két gyerek, de tulajdonképpen van még négy szabad kezünk. Elindulunk gyalog.

Ez ilyen:

De még mindig - bár egyre tétovábban - keressük a híresen szép városközpontot. Utóbb kiderült, hogy azt sajnos nem találtuk meg. Megtaláltunk útközben egy éttermet, ahol újfent nem volt étlap, volt viszont patkány, és nagyon finom volt az étel. A patkány nagyon tetszett a gyerekeknek. Egyébként a fenti képen az a világos épület. Végül eljutottunk valamiféle központba - ez semmiképp sem az óváros volt -, ahol akadt három bankautomata és a buszpályaudvar. A már említett. A szép. Az automaták itt valamiért nem adtak nekünk pénzt, úgyhogy kicsit nehezítette a dolgot, hogy ott álltunk 50 kg cuccal a hátunkon, pénz nélkül, az óvárosnak nyomát se látva. Úgyhogy beténferegtünk az elbűvölő, meghitt buszmegállóba. Kár, hogy ezt nem fényképeztük le. Már láttunk hasonlót Marokkóban, talán Kenyában is, de ez mindig kicsit ütős. Olyat ne képzeljetek, hogy konkrét megállók, vagy jelzett buszok, vagy információ, vagy bárki akivel közös nyelvet élvezhetnénk, Van egy-egy busz, és egy-egy buszocska (marsrutka) itt-ott, amik fölöttébb diszkrétek a tekintetben, hogy merre mennek, legalábbis egy külföldi számára. De ettől nem hőkölünk vissza, csak elkezdjük kérdezgetni, hogy mi megy Baku felé, ez is egy opció. Valahogy egyszer csak egy platós kocsihoz visznek bennünket, aki elvisz. Nem busz, egy pasi a haverjával, bár lehet, hogy ő is utas, és mi. Meg a platós kis furgon. Viszont 8 Manat a 160 km (1 Manat = 1 Euro), szemben a reptéri fuvardíjjal például, ahol 30 km-ért fizettünk 40 Manatot. És nem annyira veszélyesen vezet. Angolul, oroszul nem beszél. De mégis szóba kerül útközben, hogy tulajdonképpen ha már erre - Baku felé - sodort a szél, akkor mi lemennénk a tengerpartra Novhaniba, ahol ugye ott a jónak tűnő szálloda, 4 nap múlva foglalásunk is lenne. Levisz a fickó, még 8 Manat, de ilyen olcsón még akkor sem csináltunk ebben az országban semmit. És vityillók, olajkutk, olajtócsák az út mellett, majd vityillók, és befarol a kis teherautónk a 4 csillagos szálloda elé. A londíner áll a BMW és Mercik között kerek szemmel, mi lehalásszuk a poros hátizsákjainkat a platóról, és máris a légkondicionált szálloda lobbijában állunk egy recepciós lánnyal - Güney-jel - angolul folyékonyan csevegve - aki most jött vissza Párizsból, ott dolgozott két évig, előtte Dubaiban -, tüneményes. Persze van hely, minden van, szépséges szoba, ropogós ágynemű, süppedős szőnyeg....Ez most kell nekünk...

Az Aqua Park. A zöld Lencsi és Ákom kedvenc csúszdája. A piroson csak Lencsivel jöttünk, én - egyetlen nőként egész ottlétünk alatt - lejöttem a kéken. Előtte 10 percet üldögéltem a tetején, de lejöttem.  Itt nem látszik olyan rémesnek, de iszonyatos meredek volt. Részleteket személyesen.

Ez a szállodánk tengerpartja. Homok és kagylók. Meg bárok. Bármit megtesznek a vendégért, de nem minden sikerül. Gondoltuk egy délelőtt a Tomival, hogy megérdemelnénk egy jó tejeskávét. 1 bár van a tengerparton és egy étterem. Odabandukolok a bárhoz, hogy "kérnék szépen..." a bártender egy pillanat alatt elmutogatja, hogy ő nem beszél angolul, de várjak, azonnal jön valaki. Erre az egyik vasalt,  fehéringes pincér úgy elkezd rohanni föl a hotelbe, hogy én szabadkozom, hogy ennyire nem sürgős, várunk, nem élet-halálról van szó. De már látom is, hogy immáron két vasalt inges szalad felém. Szalad. Nem siet vagy kocog. A fiatalember valóban remekül beszél angolul.

- ....Tejeskávé....

- Ó! Hát az sajnos pont nincs.

- ??? Miért kávé nincs vagy tej?

- ........Kávé.......

- ????Kávé??? (Egy órája álltunk föl a 7 étterem közül az egyikben a reggelitől, ahol töménytelen kávé és tej volt...)

- Kávé. De megoldjuk. Fél óra és lesz. - mondja ő lelkesen

- Jó. Van időnk. Ott ülünk.

- Jó. (Elszalad. Nem sétál).

Eltelik fél óra. Szalad felénk a homokban a fehér inges, angolul beszélő pincér:

- Sajnos kiderült, hogy nincs tej sem.

- ??????

- De lesz...Egy óra...

- ????? Jó. Megvárjuk.

Elszalad.
 Eltelik egy óra...Szalad vissza. Őrület. Tördeli a kezét, nem néz a szemembe:

- Sajnos nincs tejeskávé.

Ez egy teás nép. Az van. Mindennel. Ezerszínű cukorral, lekvárral, magokkal, csokival, pici, körte alakú üvegpohárban (mint a törököknél), szamovárból. Erős és fekete, felöntve hideg vagy bármilyen vízzel.

A kontraszt. Ez jellemző mindenhol vidéken. Bakuban sokkal kevésbé.

Azt írtam, hogy amikor megérkeztünk a tengerpartra milyen kétségbeejtően szürkés-barna volt a tenger? Aztán szerencsére ki türkiszzöldült...Ez nagy megkönnyebbülés volt. De sekély,és gyorsan felkorbácsolja a szél.

Elmentünk még Gobusztánba, ez Bakutól 60 km-re egy félsivatagos rész, ami egyrészt nevezetes a sárvulkánokról:

Másrészt arról, hogy itt van egy-egy nem közel-keleti turista. A legtöbb idelátogató orosz, iráni és török. Gondolom a szomszédos Grúziából is akad, az örményekkel meg ugye nem kifejezetten harmonikus a viszony.

Harmadrészt pedig a több, mint 3000 őskori sziklarajzról. Az tényleg elképesztő. Hajók, vadászatok, táncosok, állatok...meg sziklák. Az nélkülözhetetlen.

Minthogy Azerbajdzsánról van szó, az odaút majdnem olyan izgalmas volt, mint az uticél. Itt Bakuból mentünk egy helyi busszal, odáig a roppant látványos szovjet metróval, ahol éppen ennél az állomásnál volt egy madárház a metrómegállón. Miért is ne? A busz igazán nem kérkedett semmiféle fölösleges luxussal. Nem egy magamutogató turistabusz volt, de odaértünk valahova egy pár házacskához, egy pár icipici "market"-hez, ami mind nagyon kicsi, és nagyon kevés dolog van benne, de egymás mellett és ugyanaz. Valamint állt ott pár Ladás taxis bácsi. Ez volt talán az egyetlen jel, hogy itt van valami. Nem is kellett beszélni, nyilván tudta, hogy hova megyünk, beszélni minek is beszéltünk volna, de nagyon kedves volt.

Ő az. Az utikönyv felhívta rá a figyelmet, hogy ne bakui taxissal menjünk a sárvulkánokhoz, mert az soha nem találja meg. Hát az elhiszem. Poros földutakon mentünk 7 vagy 15 km-t, kutyák üldöztek, váratlan akadályok mindenhol, de a pasi rendületlenül nyomta a gázt, repesztettünk a sivatagban, sajnos az autón semmiféle óra nem működött, úgyhogy kitudja hánnyal, de rendesen. Úgy általában a gázon kívül nem sok minden működött, de ő - szeretetteljes vendéglátó révén -, egyszer csak előrekapta az első ülésre a gyerekeket, hadd mulassanak a kis jószágok.

Mulattak.

A múzeum viszont - mert az számottart külföldi turistákra is -, ott a félsivatag közepén megint ultramodern. Az ősember ott az orrom előtt vájja a sziklákat teljes magasságban 3D-ben.

Ákos ugrál még Bakuban az óriáskerék mellett a tengerparton.

Ó, és azt  még nem írtam, hogy ugye megkaptuk a vízumot még kiutazás előtt, majd érkezik egy e-mail a postafiókomba az azeri Külügyminisztériumtól egy nőtől, hogy látja, hogy megyünk, és üdvözöl az országban, írjuk meg, ha segíthet bármiben, akármilyen kérdésünk van stb. Ez milyen kedves...Nem lehet nagyon sok vízumos beutazó.

Ja, és Asaf Avidan-os lettem. Ez a szám (One day Baby, Baby) elég sokat ment a szállodában, és én nagyon megszerettem.

https://www.youtube.com/watch?v=jtRMZ04hohQ

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.