Van szerencsém drága Lénuskám részéről ezt a kellemes kis fogást megtapasztalni naponta éppen elégszer. Valahogy sosem direkt, hanem ilyesféleképpen: "Nagyon szeretlek....A Papát egy icipicit jobban. De téged is szeretlek. Azért a Papát mégis jobban." (Mert "olyan megértő")...

Valamint hétfőn: "Te szereted az állatokat?" - kérdezi Lencsi. Válaszolom, hogy igen, mindet, kivéve a macskákat, azokat nem olyan nagyon, illetve a madarakat, főként a galambokat, azokat utálom. Kedden: "Utálom az állatokat. Csak a macskákat és a galambokat szeretem. Azokat nagyon." Mondanom sem kell, mindezekre nagyon kedvesen reflektálok, mély szeretettel, megértően(!) hogy "nem baj, ha a Papát jobban szereted, én annak örülök, ha őt nagyon szereted, és annak is, hogy engem is szeretsz, mégha nem is annyira. Én azért mindig ugyanúgy, nagyon szeretlek." Vagy, "nem baj, hogy nem szereted az állatokat, elfogadom, hogy te a galambokat és a macskákat szereted, majd meséld el miért." Könnyű egy élő, mosolygó pszichológia könyvnek lenni. Tényleg, az ember már-már nemesnek érzi magát. Boldogabbnak nem, de buddhistának talán. Szóval gyakorlom a határaim feszegetését.

Nincsenek új fotók, berakom az én régieimet, hátha valaki, elcseppent, egy "de helyes ez a kislány-t", igazán ráférne az önbecsülésemre...Nem ilyen vészes a helyzet igazából...Nem mondom, hogy felemelő, de ez még kezelhető. Amivel viszont nemigen tudok mit kezdeni, az a Lenka agorafóbiája, vagy nem is tudom mi ez, ennek még nem sikerült utánanéznem a szakirodalomban. Az én nyitott, cserfes, csöppet sem introvertált gyerekem, kicsit nagyobb társaságban úgy leblokkol, hogy ihajj. A legjobb példa az ovi, ahol bár már nem sír, de reggelente még mindig alig lehet lefejteni a Tomiról, és egyértelműen deklarálja úton-útfélen, hogy nem szeret óvodába menni, mert túl sok a gyerek és hangosak, meg vadak. (Másik oviról hallani sem akar, mert nagyon szereti az óvónéniket). Úgyhogy állítólag nem barátkozik (kivéve persze Flóra a kertben, de ő másik csoportos), ül az óvónénik szoknyáján, oldódásról szó sincs, bár talán kicsit jobb már a helyzet, mint kezdetekben, legalábbis amikor érte megyek és meglesem, akkor majdnem mindig buzgón nevetgél vagy bizonyos dolgokat (szalvéta, kenyér, egyéb falatkák, akármi) áztat az ebédhez járó pohár vízbe.

Szóval ez a szociális para szembeötlő. Egy éve járunk angolra egy eszméletlen szimpatikus amerikai-hong-kongi lányhoz, 6-7 gyerek 1-1 szülővel, igazán kiscsoport (nem is az angol kedvéért tesszük, ez szerintem értelmetlen ebben a korban, mint inkább a nő miatt). Egész nyáron ezért óbégattak, hogy "angol óra", tudják az összes dalt, de Lencsi amint beérünk a Könyvtár e szobájába (ez a helyszín) teljesen megbénul. Csöndben ül, még felállni sem áll föl, ha a többiek igen, éneklésről nyilván szó sincs. Ha a Flóra is ott van, akkor vadulnak, de részt venni ekkor sem semmiképpen (Flóra együttműködne, de Lencsi lebeszéli). Ákos meg énekel, mutogat, majd ha megunta a jókisfiút az angol órán, akkor fetreng a földön, bemászik a vitrinbe és magára csavarja a földig érő függönyöket.

Micka inden ilyen társas tevékenységnél leblokkol. Csurog a nyála, annyira tetszik neki, a torna is a múltkor, az angol is, de akkor tesz valamit, ha én is ugyanúgy csinálom mellette, de ez sem garancia. Pedig az elmúlt 4 évért azt hiszem kezeskedhetek, semmi sokk nem érhette, ami generálhatna egy ilyen jellegű félelmet. Remélem kinövi az iskolára, ez nehéz neki szerintem. Most kipróbálunk egy kiscsoprotos néptáncot, hogy csinálhasson valamit, de ez az utolsó, nem akarom erőltetni, ráér még bármire.

Viszont Ákommal nagyon élvezik egymás társaságát, már egyszer -egyszer félórákat egyedül játszanak, például olyat, hogy Lencsi a mama, Ákos a kisbaba. Ákos lelkesen követi Lenkát, kurjongat, ha nem látja "Lénuska, hol vagy? Gyere elő!", Lencsinek pedig ő az egyetlen ahol a szeretet tettlegességben is gyakran megnyilvánul, bár ez néha fáj Ákomnak. De iszonyú cukik együtt.

Ákom beszél, álmában sokszor kacag (gyönygyözve), szándékosan rosszalkodik és élvezi, valamint gondolkozik. Logikusan. Jöttünk haza gyalog az egyik lépcsőn föl, haza. Két motorral, két gyerekkel. Ákos kéri, hogy vegyem föl. Mondom neki, hogy nem tudom felvenni, tele van a motorokkal a kezem. Erre Ákos: "hagyjuk itt". Ecsetelem neki, hogy "de szegény motor, akkor nem lesz nekünk, ha itt ha marad, stb.", Ákom pontosít: "Lénuskáét, hagyjuk itt." És ahogy beszél, attól továbbra is elolvadok, még ha akkor gézengúz is, hogy remeg bele a ház.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.