Most azt hiszem, hogy túl lehet élni. Nem lesz jó, de talán nincs vége a világnak, csak rosszabb lett. A múlt hét szörnyű, szörnyű volt. Péntek óta nem sír az Ákos, ez jelent most mindent (drága Lencsi továbbra is jól van, azt írtam, hogy azt mondta Anyának, hogy "nekem jó, csak a Mamának és Ákosnak nehéz nagyon"). Ha az Ákom nem sírva megy be én szárnyalok. Komolyan. A napomat ez határozza meg. Persze nem örül, nem szalad be, reggel, még otthon könnyes szemmel mondja, lebiggyedt, remegő szájjal, hogy "nem akarok bölcsődébe menni". De aztán szépen, megtörten (tényleg megtörten) bemegy. Kicsit segített, hogy hétfőn-kedden nem kellett négyig lennie, mert megkértük Nórit, hogy 2-re (ébredésre) menjen Ákomért, rögtön utána pedig Lencsiért. Számított rengeteget ez a két óra, Nórit szeretik, és levegőn voltak, és szaladgáltak a hóban a Dunaparton, nekem meg bármi pénzt megér, hogy kicsit könnyebb legyen nekik, ha már mi nem lehetünk velük. Így lesz még jövő héten hétfőn is kedden is, de aztán Nóri is elkezd dolgozni egy oviban, utána nem tudom. Ilyen előre nem merek gondolkozni. Ebben a jóban az az üröm, hogy a tökéletes kerek szimbiózison Ákosom és én köztem hajszálrepedések lettek. Ez biztos senki másnak nem tűnne fel, sajnos már Lencsinél megvolt ez a törés. A gyönyörű, gömbölyű egységünk, ahol egyek voltunk, megbomlott. Ici-picit, de én érzem és fáj. Semmi ez másnak, én érzem a tekintetéből, az öleléséből, a figyelméből. Ezért hiányoznak olyan nagyon. Holnap jön a nagy jóság, mert Anya síel, nem tud menni a gyerekekért, Tomi múlt hét pénteken vett ki szabadságot, nekem nem adtak fél napot, úgyhogy most elmegyek egy egészre. Konzultáltam a bölcsis nénivel, aki beszokottnak titulálta (és tüneményes, imádnivaló, drága, vicces, legcukibb gyereknek) az én kicsi fiacskámat, és elengedte. Úgyhogy egy bő hét után felébredek a rossz álomból egy pillanatra, és minden olyan lesz egy napra, mint rég. A rég az ugye két hét. De annyira nem merek visszagondolni - úgy elteszem mélyre, hogy ne fájjon annyira -, hogy régnek tűnik.

Bent meg dolgozom, mint a motolla. Egyrészt így a legkönnyebb nem hazagondolni. Másrészt ezzel próbálom elejét venni minden szóbeszédnek, és ha leteszek valamit az asztalra, talán kicsit leszállnak erről a kényes munkaidő témáról is. És vannak sikerélményeim. Ez kicsit jó. Kicsit motivál. Igazi eredmények, megdicsérnek, elismerő pillantások. Meg utálatosak is, de próbálom ezt nem a szívemre venni. Szóval dolgozom. Karrierista nem leszek. Eleinte nehéz volt egy dologra koncentrálni. Megszoktam, hogy 4-5 dologra figyelek egyszerre, de nem mélyültem el semmiben sem (eltekintve a könyvektől, vagy a szórakozástól, ha a éppen...), és lefolyt a figyelmem a papírról. Most ez is megy már.

Summa summarum: szerda van. Ma hozzák a Vitéz-nagyszülők a gyerekeket ide be a MüPá-ba hozzám. Nagyon várom őket. Itt vacsorázunk a művészbüfében, félre van téve a melegszendvics, mellé lesz kakaó és teherlift. Nem sírok. Tudnék, bármikor, amikor rájuk gondolok, de nem sírok. Várom a holnapot, meg a hétvégét. A nyarat, meg a Húsvétot, március 15-öt, és május 1-et.

Ákos: "Milyen szép a hajad...erős szálak..."

Vannak még viccesek, de persze most nem jut eszembe, otthon beírom. És fotót is kerítek.

Drukkoljatok, hogy ennél ne legyen nehezebb. Köszönöm.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.