A tábornok ebben az esetben én vagyok. A nehéz élet a múlt héten volt. Havonta egyszer igazán nehéz, de akkor kegyetlenül. Akkor egészen biztos vagyok benne, hogy vége van a világnak, de addig is minden menthetetlen és reménytelen. Nyúlós sötétszürkeség fed mindent, az emberek gonoszak (az állatok is), és mindenki bánt, ha nem akar egyenesen megölni. Jó, ez nem. Itt még nem tartok. Mindazonáltal hozzáteszem, hogy a problémák valósak, létező, élő nehézségek, de tagadhatatlanul nehezebben élem meg, mint máskor. Bár lehet, hogy ez a hét is ilyen lesz, még csak hétfő van, így nem merek mondani semmit. Tehát a múlt heti veszedelem az volt, hogy realizáltam, hogy miután Tomi új munkahelye nincs közelebb, mint a régi, viszont muszáj nekem autóval mennem, ha én megyek a gyerekekért (hétfő és péntek), ezeken a napokon ő tömegközlekedik, ami kegyetlenül sok idő Szentendrétől. Két óra háztól házig, és egyáltalán nem biztos, hogy pont fél hatkor, azaz nyolc óra munka után feláll, inkább többet marad. Ezt én meg is értem, sőt, mindent megértek tulajdonképpen, de akkor sem ér haza vacsorára, viszont olyan keveset vagyunk együtt, hogy én ahhoz feltétlenül ragaszkodnék, hogy legalább vacsorázzon együtt a család. Most, ezen a héten ez már nem tűnik olyan tragikusnak, de múlt héten szörnyedelmes volt. Mert valahogy úgy jött ki, hogy egész héten én voltam kocsival (ja igen, mert, ha Ági néni hozza el a gyerekeket, akkor is én rohanok haza, mert egyrészt fizetünk neki óránként mégis, másrészt ő siet a következő gyerekéhez, akire vigyáz, onnan meg nem késhet el). Tehát minden nap én jöttem haza kocsival, ami azt jelenti, hogy Tomi nem ért haza fél nyolc előtt, mi meg hatkor vacsorázunk, mert ha nem, borul minden. Hét közben jó lenne korán lefeküdniük, mert másnap nem tudnak felkelni, és különben is ezek a hétköznapok egy őrült dominó. Aztán nagyon rugalmasan, megcseréltem már kínomban a fürdést a vacsorával, ami rém unalmas apró pici nüanszok miatt megint csak nem jó, és egyébként is ezek az esték úgy néztek ki, hogy én, mint egy tébolyodott őrmester igyekszem tartani a rendet, mert egyedül ez sokkal nehezebb. Nem kiabálok, és amíg Tomi nincs, addig türelmes is vagyok. Ha megjön, akkor leszakad a vállamról a felelősség, akkor borul ki a bili. Egyedül is megy, meg tudom csinálni, mindenki eszik és fürdik és alszik, de nem jó. Mert ha egyedül kell tennem mindent, muszáj diktálnom egy undorítóan feszes tempót, mert folyton siettetnem kell mindenkit, amitől hányok, és hányok legfőképpen magamtól, amikor őrmester vagyok. De fél nyolcra kész a meleg vacsora, a gyerekek megfürödve várják a Tomit, az asztalon gőzölög a finom leves, édes Papának már csak le kell ülni és enni, majd egy mese a gyerekeknek, ő még türelmes és békés, eddig két órát utazott, majd vacsizott, én viszont eddigre már romokban, egy utolsó gazembernek érzem magam, és azonnal sírni fogok. De nem sírok aztán, csak kifakadok a Tominak, aki nem tud mit tenni, mert mit is tenne, és várjuk, hogy a jövő hét jobb lesz. Most jobb, tényleg havonta egyszer van ez, de ez akkor borzasztó. Rögtön el is kezdem nézni házakat a kettőnk munkahelye között, találtam is egyet Csillebércen, de hát én imádom Szentendrét, és megpedzettem a hétvégén a kérdést, egyöntetű heves tiltakozás volt a válasz, szóba sem kerül ez többé. Egy darabig. Amíg megint nem telik el egy hónap. Kedden Magdi jön, most annyira nem rohanok haza, Tomi jöhet kocsival. De hétfőn, szerdán, csütörtökön, és pénteken megint én. Jaj, most gondolok bele, most sem lesz könnyebb. Megint idegösszeroppanok....De még egy kocsi 80 ezer forint havonta, vagy nem tudom mennyi. És még reggel sem lennénk együtt, hanem integetnénk egymásnak a visszapillantó-tükörben. Hát ez is egy perspektíva. De csak a reggelek ilyen szívások. Délután 40 perc alatt otthon vagyok. 45. Reggel meg lehetne fél órával rövidebb, ha kicsit közelebb laknánk. Csillebércről lehet, hogy itt lennénk 50 perc alatt és nem egy és egy negyed óra reggel. Szentendrét viszont nagyon szeretjük....

Szombaton is, vasárnap is a legközelebbi hegyen, a Kőhegyen bóklásztunk, ami gyakorlatilag Szentendre feje búbja. Van ott egy menedékház, ahol mindig vár palacsinta és kolbászleves, és fel lehet menni mezőn, vagy erdőben, dombok között, birkák mellett, őzek előtt. Már ez önmagában, milyen szép.....Láttam a juhászt és arra gondoltam, hogy milyen egyszerűnek tűnik ez az állás. Egy mező, bárányok és kutyák, és fák...Aztán vasárnap beszélgettünk az egyik legkedvesebb szomszédunkkal, aki egy számomra különösen vonzó foglalkozással bír, építész. Ott lyukadt ki, hogy bárcsak nem lenne mindez és egyszerűen vághatna csak fát az erdőben...Hatalmas reveláció volt...Mármint az, hogy nem vagyok ebben egyedül. Én csupa olyan embert látok magam körül, akik boldogan teszik amit tenniük kell, vagy csak ezt mutatják. Ez a fiú pedig azt fogalmazta meg, amit érzek, hogy olyan sok ez a kommunikáció, a folyamatos verbális érintkezés, a konfrontáció emberekkel, hogy olyan jó lenne kevesebb protokoll, kevesebb beszéd, több értékes, értelmes idő, annyira hiányzik a kezem munkájának a látható eredménye, valami ami én általam születik, vagy szépül, de közben nagyon kell a biztonság, és nagyon kellene a békés idő, együtt azokkal, akiket szeretek, anélkül, hogy folyamatosan megfelelünk valaminek. Odaérünk, megcsináljuk mert kell, letudjuk mert kell. Rövid ehhez a rengeteg kötelességhez az élet, sokkal jobban ki kellene használni, meg kéne becsülni, élni kellene, hogy jól essen. Annyi paradicsomi öröm van, egyszerűek is, ami nem pénz kérdése, csak nézni a naplementét, csak kiélvezni a reggelit, csak bóklászni céltalanul, sokáig aludni, addig olvasni, amíg le nem ragad a szemem, társasjátékozni fürdés után, egész nap nézni, ahogy hullik a cseresznyefa levele...Ezek nem olyan nagy dolgok és mégis annyira kevés van. Forrón iszom a kakaót, mert muszáj beérnem időben, útközben eszi a Lencsi a kiflit, mert becsöngetnek, az óvónéninek kell kiszedni az Ákost a kezemből, mert ma is sír, nem lehet naplementét nézni, mert akkor már vacsorázni kell, hogy fel tudjunk kelni...Mennyi kell és muszáj, és én nem szólhatok semmit, mert minden teljesen rendben van és nincs semmi baj....Nem is panaszkodom. Tényleg nem. De azért ezen bármikor el tudnám sírni magam....Valaki mondja meg mi a megoldás...Hol van a béke és a romantika? A hétvége ennek jegyében telik...NEM fekszünk le időben, NEM sietünk, kártyázunk vacsora után és ugrálunk az avarban...Semmit sem csinálunk, ami nem esik jól. És főleg semmit nem csinálunk időre, gyorsan.

Ez a menedékház. Tüzet is lehet rakni, és pazar a kilátás.

A borús képek a szombatiak, a naposak a vasárnapiak.

Valamint: Ákos nem akar reggelente óvodába menni, és Léna nem szeret iskolába járni. Nem szeret. Én még bízom...Azt mondja nagyon hosszú egy nap...Unja. Hát, nem tudom. Házi feladat valóban nincs, csaj az olvasás. Gyönyörűen olvas, ha előtte megvívtuk a csatát, hogy vegye elő. Közben emészti a kötelességtudat, hogy kéne, de nagyon nehezen húzza ki azt az olvasókönyvet a táskájából. Pedig ha koncentrál, akkor öt perc, és sikerélmény. De nem mindig koncentrál....

Nincs semmi baj. Most tudom már, hogy van még pár ember, aki azt gondolja, hogy nem jó ez a világ így. Nem egészséges, nem életközpontú, nem emberközpontú. Pénzközpontú. Eszeveszett bátorság kéne mindent felrúgni és elmenni Sri Lankára angolt tanítani. És ott is élni kell valamiből, egy afrikai törzsbe nem fogadnak be, de ha befogadnának az sem lenne jó. A magam urának lenni lenne jó, de az sem kevésbé stresszesebb, ott más van. Marad a Lottó, meg az, hogy örüljek annak, ami van. Örülök is. Tényleg. Nagyon, csak azért annyira nem könnyű. De sokkal nehezebb is lehetne. Ákos azt mondja:

"Beszélek én az Atyával, amíg be nem áll a szám." Hát, meglátjuk, hátha...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.