Tegnap azért nem írtam, mert azon kívül, hogy egy lusta délelőtt után őrült fordulattal lementünk a partra, nem sok minden történt. Ott ugyan bizonyos időközönként lecsapott egy zápor, amikor is az eltökelt, messziről jött utazók továbbra is rezzenéstele  arccal üldögéltek a homokban, immáron esernyő alatt, majd megint kisütött a nap. A gyerekek viszont órákon át általában kacagva ugráltak a méteres hullámokban, Léna hihetetlen, mintha a tenger része lenne, Ákos alkalmasint kijött zokogva, hogy megint lecsapta a hullám...Először találkoztunk magyarokkal, akik szinten nem botlottak egy honfitársba sem, csak egy plakátba, amit magyarok írhattak a telefonszámból ítélve egy elveszett kameráról. Ezek mi voltunk. 

Ma pedig megint megpróbálkoztunk Pointe-a-Pitre-val, hétfő vagy kedd lévén a múzeum/lakóhäz nyitva volt, egészen szép lehetett valaha, most egy éplen körmét lakkozó dundi nő, belépő nélkül vigyázza, a szemmel láthatóan nem túl nagy becsben őrzött pár bútort és ruhát. A másik múzeum bezárt...A város hétköznap is döbbenetesen elhagyatott. Egészen sok kocsi, ember alig, bezárt spaletták a valaha takaros häzakon, burjánzik a gaz.

Aztán elmentünk a nem is olyan gyötrelmes felnőtt program után egy gyerekesre, bár gyűlölöm az állatkerteket, mert szörnyű látni, a bezárt állatokat, akik nyilvánvalóan beleőrülnek a semmibe, de ezt nem.sikerült kikerülni. A dzsungel közepén, lombkorona ösvény a 150 éves óriásteknösök fölött a magadban. Rengeteg, hosszú függőhíd sok méter magasan a trópusi virágok, fák között, neha előbuķkan a tenger. Aztán kivetelesen nem csillantottam meg kreol konyhaművészetemet, és az búcsúvacsoránkat ráhagytam a helyi vendéglősökre. Most próbálok nem nagyon elszomorodni, hogy ez az utolsó esténk itt. Tomi azt mondja, hogy még soha nem akart ennyire nem hazamenni. Nem sok mindent várunk. Az én munkanélküli segélyemet, a küzdelmet a generálkivitelezővel, aki nyilván nem járt a házunk táján sem mióta nem vagyunk otthon, a vizsgámat, amire semmiz nem tanultam, az új munkahelyemet 15p ezer forintért, Tomi munkáját, ami a nadrágját is lerángatja. Itt zúg a tenger, a legszebb házban lakunk, amit egyáltalán láttunk, icipici beka a fürdőszobában, csigaházas rák a teraszon, 3-7- ig nagyon szigorú szieszta, még az autópálya melletti benzinkút is megáll. Szep, lassú elet. A holnap napunk hosszúnak ígérkezik. 11-kor elhagyjuk a koloniális házacskánkat és este 7-kor leadni a kocsit. 10 korul indul a repulo, 9-10 korul Párizs, este 10-ig, majd éjfélkor száll le a repülő Pesten. Hmmm...És vissza a valóságba.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.