Újrakezdjük. Valahogy december elején vágtunk bele, de ugye két nap után két hétig voltunk gyakorlatilag mindannyian betegek, aztán jött a téliszünet és most visszatérünk az óvoda berkeibe. Embertpróbáló feladat. Nekem biztos, de Lencsinek is. Szegény kicsi Csillagom el sem engedte a kezem, az volt a csoda, ha 4 méterre eltávolodtam. A rekord az a szekrényig való távozás, kétszer, mondjuk egy percre. Pedig, új átgondolt módszerekkel dolgozunk már, Tomi szabadságon, hogy Ákommal itthon tudjon lenni, sajnos bemenni nem tudott Csirifiszkióval, mert megnémult (berekedt teljesen), de a harmadik nap Anya ment be Mickóval, mert Ákoson is kezdtek jelentkezni a zakkanás jelei. Szóval nehéz. Én idegbeteg voltam 4 napig (pénteken tört meg a jég, kedden mentünk először), ovival álmodtam, Tomival tomboltam...vagy sértődtem, ok nélkül persze, csak megevett a feszültség. Az óvónénik már pedzegették, hogy hétfőtől élesben, Lenka egyedül, ez számomra totálisan elképzelhetetlen. Mission impossible. Pénteken viszont váratlanul kívülkerültem a termen (egy kislánynak hányingere lett), és ha már így, akkor Ági néni rámkacsintott, hogy hajrá. Gyengén elbúcsúztam Lencsitől egy rövid időre (Ákom persze velem ekkor már), majd fél órára el is mentünk és további 2,5-t kukucskáltam: Mic sírt három percet, azt vadul, majd megtörten üldögélt jobbára 1,5 órát az óvónéni ölében, feltétlen cumizva - ezzel Ákom segítette ki az utolsó pillanatban (mit bánom én, csak segítse át a kezdeti nehézségeken). Az utolsó egy órában már szorosan a dada mellett ülve ugyan, de játszogatott cumizva, csendesen...Pedig az óvó nénik nagyon aranyosak (az is, akitől tartottam, szeretgette a Lénát, és pátyolgatta - szeretném azt hinni, hogy nem azért, mert tudta, hogy nézem...). Ennek kicsit ellentmond az, hogy egy kisfiú az első három napban szakadatlan (tényleg) sírt az anyukája után, ez nekem az elviselhetetlenség határát súrolta. (Ebéd közben könnyek között beszélgetünk, levegőért kapkodva, hüppögve: "Mikor jön Anya? - Ha megeszed az ebédet. - Mikor eszem meg az ebédet? - Ha üres lesz a tányérod. - Mikor lesz üres a tányérom? - Ha nem lesz rajta semmi. - Mikor nem lesz rajta semmi? - Ha bekanalazod az összes levest...." És így tovább zokogva...)Annyira nem igyekeztek a nénik sem elterelni a figyelmét, mondván, hogy találja fel magát. Egyelőre nem nagyon találta... Három éves! Hova találja fel magát, ki segítsen neki? Szóval bőgött Vendel, bőgtem én. De a gyerekek egyébként egy-két kivétellel tüneményesek, különösen a kicsik, akik egykorúak jobbára Pocakkal, és egy asztalnál esznek (Izabella, Fanni, Johanna és Vendel). És én még a Bertával nagyon szimpatizálok. Meg a Rozival is. Azért Lencsi is megfeledkezett néha magáról, és akkor odavolt a körjátékokért, meg a tornaóráért (amíg fel nem szakadt a szája...). Olyan is előfordult, hogy egy csoki reményében dalra fakadt. A Mikulás, Mikulás kedves Mikuás saját átiratát volt kedves előadni, a "csokinyuszi, csokimikulás jaj, de jó" sorral. Majd megkérdezte, hogy ha megismétli kap-e még egy csokit? Kapott. A benyomások összeségében pozitívak. Az óvónénik klasszak, a gyerekek nagyon cukik, a mesét és a szabad levegőt még mindig keveslem. És hatalmas fájdalmam, hogy a háromévesek csak kanállal ehetnek, sőt, egy kanállal mindkét fogást. Próbáltam kicselezni, amíg ott voltam, de nyílt konfliktust nem mertem, nehogy Lénácskám igya meg a levét, de ettől rosszul vagyok. Hogy lesz így jólnevelt úrikislány. Így is eléggé hadilábon állunk az evés esztétikájával, de legalább nem kanállal ette a főételt. És nem ugyanazzal....Ííííííí....Juj, a fene gondolta, hogy ez ilyen izgalmas, és ennyire nehéz. Minden gondolatom, hogy legyen neki jó...Gondoljatok ránk hétfőn!

Ákom közben ma úgy esett le a számítógép előtti magasított széról, hogy fejjel lefelé, majd görbe nyakkal ért földet. Rémes volt. Csak arra tudok gondolni, hogy egy őrangyal hemperedett alá. Mindazonáltal bájos, és fölöttébb férfias szokása, a hozzá közelálló - elsősorban - női mellekhez (azért a Tomié is megteszi néha) való férkőzés (ruha alá suttyomban benyúlás) és azok morzsolgatása. Megnyugtatja.

Ezt talán még nem írtam (Karácsonyi szentendrei díszkivilágítás): "Elképesztő, hogy a város így tele van gyönyörűségekkel. Hihetetlen, hogy hogy megmásult itt minden.

- Megváltzott a beszéd is.

- Miért?

- Mert mindenki úgy köszön, hogy "Boldog Karácsonyt."

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.