Gyanítom, hogy már volt ez a cím. Sebaj. Jelen esetben pedig tényleg az. És nagyon szeretem. Amikor terhes voltam, volt például egy olyan mámoros pillanatom, amikor úgy éreztem, hogy a gyerekünket feltétlenül a Balatonnal kapcsolatos névvel kell ellátni. (Mondjuk olyan is volt, hogy legyen Kapolcs. Vagy Ajsa. Meg Berzsián. Ez még most is van. Lencsinek fel is vetettem, hogy legyen Vitéz Hanna /nem adom fel a Hannát/, de nem akarta, úgyhogy játszom a Lami Hanna névváltoztatással. De sajnos túl lusta vagyok hozzá.) Tehát. Egyébként van olyan név, hogy Lelle, meg, hogy Helka. Helka egy balatoni tündér. Nyilván van olyan név is, hogy Kapolcs. No, de. Tegnap sátoroztunk egyet a Tomi évfolyamtárs-találkozója keretében egyet Fenyvesen. Csodás volt. A sátor kb. akkora volt, mint a nappalink, ez is fölöttébb nagy élmény volt, Pocak nem tudott beteltni a Balatonnal, meg a homokkal, ma reggel 8-ra már 3x volt bent, este fél nyolckor jött ki, KisPocakkal karöltve. Ő is kacarászott, csapkodott és berreget roppantul. Egy könnycseppe nem volt azon a tájon (máshol is legfőképp akkor, ha más eszik, ő meg nem). Lencsi is csak úgy sírt, ha kimertem a vacogó testecskéjét a tóból. Tavitündér. Biztos.

Holnapután meg Szabadkígyós egy hetecskére.

Közben meg felmerült, hogy valakinek úgy tűnik, hogy nekem "nehéz" a kétgyerekes anyaság. Legalábbis "nehezebb, mint vártam". Tényleg úgy tűnik ez a blogból??? Nekem ez úgy fájt. Ez olyan, mintha én folyton nyavalyognék, egy elnyűtt, lerobbant, potrohos anyának látszanék. Komolyan ilyen kívülről? Rémes lenne ez. Én csöppet sem érzem magam így, bár nem tagadom, hogy nincsenek nehéz napok, órák, délutánok, de én boldog vagyok, szerintem főleg nevetek (esetleg sírok, de kb. félévente. Hát sok az?) Panaszkodom tudom néha, néha kihullik az összes hajam, de nem lenne álszentség ezt tagadni? Őszinte lenne azt állítani, hogy mindig ragyogó? Imádom a családom, a gyerekeimet a két legjobb gyereknek találom, Léna rossz sokszor, de ezt is szeretem benne, hogy rossz és nem penészvirág, de nem mondom, hogy könnyebb vele, mint egy növénnyel. Nehéz, de nem nehezebb, mint vártam (éppen elég nehézre számítottam), és néha kiakadok, de nem vagyok egy anyarobot, és amellet, hogy lelekes vagyok a családi élet iránt - szerintem nagyon is lelkes -, lelkes vagyok az egyéb vigasságok iránt is. Az meg, hogy senki nem őszinte hozzám, aki azt mondja, hogy normálisan viselem, szintén eléggé fáj, de nem szeretném azt hinni, hogy senki nem őszinte hozzám...Ha így van, hogy az összes legjobb barátom hazudik például és még elgyötört rongynak is nézek ki, akkor tényleg nagy baj van velem. Na ez volt a hét konfliktusa, építő jellegű beszélgetése. És akkoris boldog vagyok. Magamnak. Nem másnak.

Lencsi csinált nekem joghurtból kiflis kávét. Ez valahogy úgy történt, hogy az egész terasz úszott a kiflimócsingokkal gazdagított joghurtban. Kimegyek:

- Léna, mit csináltál???

- Nagy bosszúságot.

Fa állatoknak: "Te nem tudod Tehén, hogy mi baja van a Zsiráfnak?

Nyárson sülő malacnak: "Ne félj malacka, nem lesz semmi baj!" (Én ezen meghatódom...)

Igazán kár, hogy mindenhova elfelejtem elvinni a fényképezőgépet, és az össze képünk itthon készül. Pedig már egyenesen egy csomagoló

művész vagyok, és mégis.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.