Ezt nem osztom, úgy értem eddig nekem még nem volt olyan, amit nem szerettem volna a Léna előtt megbeszélni, de akadhat. Minden esetre nekem ez volt az első német mondat/szó, amit megtanultam (a nagymamám mondogatta, a Nammama). Akár mostantól aktuális is lehetne - semmiképp nem szeretném, még egyszer megerősítem -, mert ma a Juditéknál voltunk 11 ember között, ahol órák múltán egyszercsak - sok más téma között - szóbakerült, hogy lassan indulni kellene (nem hangosabban, nem Mankának, csak úgy, ezer egyéb között) és drága kicsi Lencsike azonnal elsietett, majd egy pillanattal később megjelent a csizmámmal. Ami azt jelenti, hogy érti, miről van szó. Ez engem annyira megdöbbentett, tegnap volt 15 hónapos, és odafigyel, hogy mit beszél sok felnőtt, pedig az kicsit sem izgalmas, ahogy én emlékszem...

Ezen túl hatalmasokat esik, zuhan, mert mindenre fölmászik, a székekre, a virágálványra Szabadkígyóson, egy kósza létrára persze...

Mindazonáltal 2010. van, tegnap jöttünk vissza Szabadkígyósról, ahova 26-án mentünk, közben Tomi visszajött két napra dolgozni, majd megint le, jött a Jézuska ott, 25-én a Vitéz-családhoz, 24-én ide, Szentendrére. Ehhez kellett a legnagyobb furfang, mert ebben a hatalmas lakásban nehéz az angyaloknak felállítani egy karácsonyfát, így a szüleim eljöttek délután, Lénát elvitték pásztorjátékra a templomba,

Főtér Szentendrén, itt kószálnak 24-én a nagyszülők az unokákkal

A piros Nénó egy kerítés tetején                

majd mire megjöttek itt ragyogott a karácsonyfa, amit Pocak előszeretettel nyomorgat, gyűrögeti a díszeket, küzd a szaloncukrokért, amit eleinte papírral szopogatott, most már ügyesen kicsomagolja, egyszerűen megragadja a fenyőtt és csóválni igyekszik, szóval inkább használja, mint gyönyörködik benne.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

De nagyon jókat csomagolt, és örült az ajándékoknak, bár eleinte a bőség megzavarta. Így hagytunk ajándékot másnapra is. És azóta is lekötik - egy ideig - az új játékok: üldögél a szánkóban (a szőnyegen, mert hó nincs, most éppen elkezdett esni), húzza-vonja a kis kockákkal teli kocsit, az iker-sünöket, szeleteli a műanyag gyümölcseit, pakolgatja az üveggolyókat, főzöcskézik a kádban a tengeralattjáró alkatrészeivel, dugdossa a formákat, ma báboztunk is, meg picikét babázik is, és nagyokat lapozgatja az isteni könyveit.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szóval jó kis Karácsony volt, isteni eledelekkel, sok-sok rokonnal, mert itt volt a Tercsi Amerikából, a Jutka Svédországból, a Zsuzsi Kaposvárról és én odavagyok a régi családi történetekért, amikből most kaptam egy párat. Ez nekem nagy kincs.

Innen csak Lencsinek ajánlom, a többiek valószínűleg unalmas. Nekem fontos, és mindig elfelejtem még azt a kevés részletet is, amit tudok, úgyhogy amíg friss hadd írjam le. Azt hiszem még a kicsi Nénót sem fogja érdekelni, de nekem még jó lesz.

A konklúzió az volt, hogy egyelőre hogy is lehet ilyen könnyű életünk (biztos majd később lesz nagyon nehéz), amikor a nagyszüleink generációjának (meg a kicsit fiatalabbaknak) annyira eszméletlenül nehéz életük volt, hogy még hallgatni is fáj. Pedig a családom irtó jól élt a háborúig, csupa jómódú vidág, életet habzsoló nagypolgár, például a Jekelfalvy Oszkár (eredietileg Jezevics, majd mituán tiszt lett magyar nevet kellett fölvennie és a tiszteknek nemesi rang is járt, ő az aki hitelből vett bundát a kurváknak...ezt is egy kedves történet) anyósáéké volt az első dunai hajózási társaság, Salzburgban éltek, ide akartak kimenekülni a nammama bátyjáék, aki 5. volt a kivégzési listán, amikor bejöttek az oroszok. Egy napjuk volt eltűnni, de a kislányuknak - a hároméves Ágneskának -, agyhártyagyulladása volt, és az volt a kérdés, hogy itt hagyják-e a nagymamánál, ahol kórházba juthatott volna, de ki tudja meddig nem találkozhatnak, ha egyáltalán kijutnak az országból, vagy viszik magukkal betegen, igaz Salzburgaban várják a nagyszülők és biztos jó helye lesz, de addig el kell érni. Iszonyú nehéz, de azt hiszem én azt választottam volna, hogy nem szakadhatok el a kislányomtól, külünösen, ha menekülök az országból. Ők is így döntöttek, és a kislány meghalt, mire a határra értek, de nem volt idejük megvárni a temetést, mert menni kellett és ott hagyták a papnak, hogy temesse el. Ezen a történeten nem tudom túltenni magam. Aztán a Csekey Pista (a Papó, Nammama bátyja) és a felesége a Jekelfaly Nóra eljutottak Nürnbergen keresztül Salzburgba, ott megszületett a Tercsi és a Csekey Tamás (akiknél én Amerikában voltam), majd elmentek Svédországba, de ott már a Nóra TBC-s volt és hamarosan meg is halt. A Papó ott maradt a két gyerekkel, próbált dolgozni (nem tudom, hogy az munka volt-e, de Bessame mucho-t énekelet a Rádióban, később a finnugor tanszéken tanított a malmöi egyetemen, könyve is jelent meg), de elvették tőle a gyerekeket, a Tercsi és a Tamás 4 évig voltak árvaházban, mígnem kimentek hárman Amerikába, ahol a Papó elvette a felesége hugát, mert eredetileg is belé volt szerelmes, csak az kidobta, mert egy hastáncosnővel flörtölt a Duna-parton. De nagyon szerette a Nórát is, és a hugát is, a Puci nénit (ő lett a Kisanyus). Most halt meg október 8-án. A Tercsi férje is most halt meg ősszel, aki Kassáról disszidált Asch-ba (?), onnan továbbutazta egész Európát, mindig megvárta, amíg kitoloncolják, végül elkapták csempészésért, és választhatott, hogy vagy Vietnám, de utána amerikai állampolgár lehet, vagy a börtön. Vietnámot választotta, ahol egykettőre láblövést kapott, de amerikai állapolgárságott nem, így elment útépítőnek (valószínűleg ilyen tagozaton volt Vietnámban), ahol többek között megmarta egy mérgeskígyó, egy aboriginal szívta ki a mérget a lábából, akinek hálából őrületes mennyiségű fagyit küldött, mert a bennszülöttek odavoltak a fagyiért, és több-falura szóló fagylaltozásba fulladt a történet. Aztán kiment Amerikába, ott elvégzett egy egyetemet vagy főiskolát, majd San Remo-ban valami olasz maffiózók közé keveredett, aholis Farkas Károlyból Charles Bennett-é avanzsált (eredetileg Béres Károly volt, de ezt a nevet gyorsan megtagadta, a brutális apja miatt), majd elkerült Las Vegasba a Tropicana Hotelbe food- and beverage managernek, végül kikötött a san francisco-i Hiltonban ugyanebben a pozícióban, közben kreált például egy olyan koktélt, amit a várfok utcai Oscarban ittam például (Between the sheets), majd itt lemondott volna erről a munkáról, hogy bartender lehessen, de innen kifúrták, úgyhogy inkább nem is dolgozott többet soha.

Aztán az Emil nagyapámról is hallottam, aki 33 kilósan jött haza az orosz fogságból, ahonnan olyan szerelmesleveleket írt a Nammamának, hogy nocsak, itt van a kis kerámiája is amit, A la luz de mi vida - Moskva 1947 felirattal csinált neki, de hazajött és elhagyta az öthetes Anyukámmal és a tízéves Jutkával, egy zongoralábú csúnya nő miatt. Majd 50 évesen meghalt hólyagrákban (amit a hadifogságban kapott), és egy olyan orvos kezelte, aki a Nemzeti Filharmonikusoknál a Baráti Kör tagja, tehát ismerem. Az Emil anyukájának meg tíz évig hazudott a család, hogy az Emil él, csak disszidált, a csúnya - de ezek szerint kedves -, nő küldözgette a leveleket tíz évig "Amierikából", mert azt gondolták, hogy miután kapott egy gyenge szélütést (ezért nem volt gyanakvó) a dédanyám, nem tudná elviselni a második gyereke halálát is. Miközben Oroszországan volt az Emil, addig a Kútvölgyi úton is dúlt a front, ahol a Nammama lakott, az orosz katonák a fürdőkádba ürítettek és az ágyneműtartóból etették a lovaikat, víz nem volt, Nammama havat olvasztott és gyűrűt cserélt kenyérre, sötétben szült a kórházban, mert kiment a villany, a Jutka olyanokat skandált, hogy "Bácska, Topolya vigyázz", minden második házat lebombáztak, és a Kútvölgyi út 30. is az lett volna, de a Nammama kiállt a két gyerekkel a ház elé, hogy akkor őt is, és megszánták, mert az oroszok szerették a gyerekeket, és közben megmentett valami orosz katonát, és a ház máik felében élő Hacsek bácsit is elvitték az Emillel együtt, de három nap múlva elkapta a tífusz, és őt is kidobták a marhavagonból, mert az hitték halott, de még élt, a halottak között magához tért a meszesgödörben, halotta a kislánya hangját, hogy az hívja és elindult gyalog hazafelé. Szóval pár hónap múlva (Karácsonykor kezdődött a front) elfogyott Pesten minden étel, és az erzsébeti dédapám lekísérte a Nammamát, a hároméves Jutkát és a 14 hónapos Beukát Kaposvárra, az Emil szüleihez és tesvéréhez. Miután az Emil fogságban volt, ingyen kaptak jegyet a marhavagonra egy másik család mellé, ahol ott főztek a kiskályhán a vagonban a vizes tejbegrízt, amiből a Jutka arra emlékszik, hgy egyszer fékezett a vonat és kiborult a gríz, és a minig jókedvű nagymamám sírvafakadt. Napok alatt lejutottak, éjszaka bekopogtak a kaposvári dédszüleimbez, ahol a dédapám azzal fogadta őket, hogy "halálhírre jöttetek", mert az Emil testvére (Ida) pár napja halt meg, magaután hagyva két kislányt egy 13 és egy 12 éveset (Zsuzsa és Ida. Ők is ott voltak ebben a házban, fél évig a Nammama igyekezett pótolni az Anyukájukat a két nagyszülőn kívül. És kicsit volt előbb két, majd egy kistestvérük. A Jutka és a Beuka), akiknek az apukájától már elvált, aki egyébként Sclerosis Multiplex miatt teljesen béna volt. Az Ida (az Emil testvére) nagyon szerelmes volt ebbe a férfibe, aki idősebb is volt nála és már akkor tudták, hogy SM-es, és úgy ment hozzá, hogy egy neurológus írásba adta, hogy a SM nem öröklődik. Így született az előbb említett két kislány, és az SM mégis öröklődött, és a kisebbik lány, a Zsuzsa (aki nálunk volt most Karácsonykor) huga 30 éves kor körül elvesztette a látását (egy hónapra), akkor már ők tudták, hogy ez a SM, és harminc évig élt bénán, ágyhozkötötten. A férje végig mellette volt, akivel ha jól emlékszem egy évet éltek úgy, hogy még nem volt beteg, akkor nagyon boldogok voltak.

Tehát leértek Kaposvárra a nagymamámék, megtudták a hírt, hogy meghalt az Emil huga.(Az Emilről egy évig semmit nem tudtak miután elvitték, de később is aláhamisították a fogságba küldött levelekre az Ida nevét, mígnem egyszer rákérdezett arra, hogy miért ilyen az Ida aláírása, mondják meg az igazat). Közben a Beuka agyhártyagyulladást kapott a hideg vagonban és pár nap alatt meghalt 14 hónaposan. A Léna most 15 hónapos. A Beuka 19-es kiscipője nálam van, akkora lába, mint most a Lencsinek. A Nammama hazajött a kórházból, a Beuka nélkül, a szintén beteg Jutka azzal fogadta, hogy "Anyu mesélj", és a Nammama mesélt. Fel sem tudom fogni, hogy hogy élték túl ezeket. A Jutka utána többször látta, hogy a szoba fölső sarkában mosolyog a Beuka, és kiabált, hogy ott a Beuka.

Mindezek után pedig az erzsébeti nagyszüleim reszelőgyárát lefoglalta egy éjszaka az ÁVO, lezárták a páncélszekrényt és 10 forintot sem hagytak az Albert utca 20.-ban, ahol a Jekelfalfyék diszidálása után átköltöztek a Csekey-nagyszülők. Ne tudom miért, és azt sem tudom mi lett a Valéria utcai házzal, de mindkettő áll még most is. Talán Valéria utca 6., a Nammama emlékkönyvében van házszám, de ez az egyetlen olyan polgári ház, mint a Tomiék Attila utcai háza. A gyár meg valahol Wekerle mogött volt, talán Albertfalván? 90 alkalmazott volt, és Merzedes Benz-ük volt, az elsők között, de még gyakorlatilag vadonatújan bennéget a garázsban, mert a sofőr valamit csinált, vagy nem csinált. De erre annyit mondott a Csekey-nagyapa, hogy "nem baj Pista, fő, hogy mi jól vagyunk". Na jó, a kocsi, az égés, a sofőr, meg a "nem baj" stimmel, a többi csak rémlik.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása