Már nem Nevesincs Pimpi, hanem Léna...Ma van a szülinapja...egy hetes...itt cuppog mellettem és nem tudok vele betelni...

Megpróbálom leírni az elmúlt egy hetet, bár kicsit kezdenek összefolyni a napok és - talán - szépülni a szülés éjszakája, úgyhogy még gyorsan elkapom az emlékek farkát.

Múlt héten kedden itt volt a Béci a Mirkóval Szentendrén, elmentünk a Dorotheába salátát enni, aztán hazasétáltunk. Semmi jelentőségteljeset nem éreztem, kicsit talán a hasamat, de a 39. héten ez nyilván normális. Este - szerencsére már fürdés után - szépen békében olvastam az Elle-t a kanapén, amikor éreztem valami olyasmit, mint amikor mondjuk egy nagyon érett aradicsom megreped, és rögtön utána a langyos víz (0.30)...persze rögtön elkezdtem kiabálni a Tominak, aki nem hallott semmit a mosógéptől, mert a fürdőszobában volt, úgyhogy kénytelen voltam odatotyogni és az ajtóban kinyögtem, hogy elfolyt a magzatvíz. Drága Tomi olyan nyugodt maradt, hogy nem is értem (közben rendületlenül folyt a víz, úgyhogy a WC-n folytattam) én meg úgy elkezdtem remegni, mint a kutya. Nagyjából e kettő volt az alaptevékenységem. Ezzel egyidőben jöttek is az enyhe fájások, én felöltöztem, Tomi mindenáron kabátot akart rám adni, én meg felhívtam a szüleimet. Bár azt hiszem ezt még a WC-ről. Innentől kezdve Anyukám kb. 5x telefonált 20 percen belül, ami alatt nem sikerült lebeszélnem arról, hogy elinduljon a János Kórházba. (Közben fájások, macskakő, Tomi a helyzet magaslatán, én remegek). Ez később komoly konfliktus lesz...Én ugyanis ragaszkodtam - volna - hozzá, hogy kettesben legyünk, tekintve, hogy ez nekem egy kicsit valami szakrális dolognak tűnt, nyilván szentimentális, de mégis mi válunk egy családdá, ezt valahogy a mi ügyünknek éreztem...Anya meg rettenetes ideges volt, persze nem bírt otthon maradni, értem én ezt is, csak jobb lett volna máshogy...

Szóval talán 1 körül értünk be a kórházba - Anya már ott -, lift sehol, úgyhol föl a másodikra két fájás között, ott CTG (ötperces fájások, a kocsiban 4-7 percesek voltak össze-vissza, szegény Tomi a telefonján nézegette az órát), irtó szimpatikus, nagyon-nagyon kedves, összeszedett, tökéletes szülésznő, én bő 1 ujjnyira tágulok. Beöntés (még ezzel kapcsolatban is nagyon megértő volt, nem kellett a gyönyörű szülőszbai fürdőszobát használnom a két alkalomból egyszer sem, ahol kicsit feszélyezett Anya és főleg a Tomi jelenléte, hanem kaptam egy szeparált mosdót), ipari borotválás és fél óra múlva beülhettem a csillógó-villogó kádba fürdeni (akkor még tudtam ezeket értékelni). Közben folytatódott az udvarias meccs Anyával (mert kialkudtam még a bejövetelnél, "hogy csak megnézi, mi a helyzet, aztán hazamegy"), hogy akkor most már menjen, úgyis sokáig tart, majd jöjjön vissza, ő "nem tud otthon ülni, inkább itt ül", én "nekem jobb, lenne, ha inkább otthon, mert nekem az kényelmesebb lenne". Megjegyzem ekkor még beszélgettem, érveltem, aggódtam, hogy unatkozni fognak... És nagyjából innen gyorsultak az események, én meg ezzel párhuzamosan vesztem el az eszemet. A kétujjnyi tágulás nagyon gyorsan jött, azt mondják, a háromujjnyi kicsit lassabban. Anikó, a szülésznő be-bejön méhszájat nézni, és bő háromujjnyinál hívja először Charlie-t (azt hiszem, de itt már homályos az ügy). Talán ekkor kezdem úgy érezni, hogy megtébolyodom, belehalok, elvesztem az eszem, hogy tökéletesen biztos, hogy soha nem lesz vége...Már hányok (2x). Ez rettenetes. Kimondhatatlanul, örjöngően fáj és én hányok...közben egyfolytában csúszok le a műanyag kárpitozású ágyról, könyörgöm, hogy csináljanak valamit, mozdulni sem tudok, olyanokat mondok, hogy "segítsetek, meddig fog még tartani, igyekszem, de nagyon fáj" - Anikó azt mondja 7-re meglesz, ekkor nagyjából 3 van, én abszolut kilátástalannak tartom, hogy 4 órát így töltsek -, Tominak mondom, hogy maradjon velem, nehogy elmenjen egy pillanatra se, Anya borogat, segít levegőt venni - ez nagyon jó -, aztán kérem, hogy számolja a másodperceket az egyperces fájásnál (34 másodpercnél úgy érzem, hogy 20 perce fáj), és nagyjából alélt vagyok. Anya rászól az Anikóra, hogy hol van már Charlie, Anikó mág egyszer rácsörög, talán ekkor már négyujjnyira tágulok, és az Anikó már érzi a fejét. Charlie 3/4 6-kor civil ruhában (sötétkék ingben), kifulladva, vörösen betoppan, és valamikor e tájban kezdődnek a tolófájások. Iszonyat, de talán ici-picit jobb, mert már látják a fejét (Tomi is), igaz néha visszamegy, mert nem nyomok elég hosszan...Charlie szigorú, én küzdök, legalább itt már van eredmény, és kicsit sejthető, hogy esetleg, talán mégis vége lesz egyszer, én úgy erőlködöm, ahogy csak bírok, Anikó húzogatja az ujját a gát körül, talán Charlie is, én már gondolkodni sem tudok a fájdalomtól, de ez a feszítés elviselhetetlen, talán mondom is, hogy ezt már ne, mert nem bírom ki, és, hogy "húzzák ki belőlem ezt a gyereket". Állítólag Anikónak köszönhetően csak kb. 1-1,5 cm-es gátmetszést kell csinálni - ezt nem érzem annyira - a szokványos 5-6 (nem tudom, mutatják) helyett, és ez csodálatos. Igyekszem értékelni, de nem hiszem, hogy eléggé értékelem. közben az utolsó gondolatom, hogy Apa stramm lánya vagyok, ki kell bírnom...és kijött a feje, és nem tudom mi történik, egyszercsak látom Charlie kezében fejjel lefelé lógni, a kis rongy testét a köldökzsinorral, lilán...aztán megint nem tudom mi, Tomi vágja el köldökzsinórt (azt mondja nyiszorog és nyiszálni kell), a pici, összegubózott, mázas baba a hasamon, én meg sem tudok nyikkanni, és elviszik Apgart csinálni, öltöztetni, nekem megint nyomnom kell, hogy kijöjjön a magzatburok. Ez megmutatják, köldökzsinórostul - ezzel nemigen tudok mit kezdeni. Én aléltan látom Tomi kezében a nagy lepedő-csomagot, Anya kezében és kezdődik a következő brutális fájdalom, amiről nem szólt a fáma. Fel a lábam a kengyelbe, már ez is rémes és érzem a lidokaint, de nem érzem a hatást és minden tűszúrás brutális. Én zokogok, könyörgöm egy kis szünetért, hogy hadd pihenjek, hogy ne csinálja, mert nem bírom ki...ahhoz képest, hogy állítólag minimális a vágás, kétségbeejtően sokáig tart (nem csak szerintem, bár a közepe hajszálnyit jobb, de Charlie már veszekszik velem, hogy szorítsam le a fenekem, én sírok, hogy nem bírom...Két órát maradhatok utána az ágyon, teljesen kész vagyok, semmire nem emlékszem, majd bejönnek, hogy itt az idő átmenni a kórterembe. Én Tomi segítségével letusolok, egyáltalán nem értem hogy, folyik belőlem a vér, majd összeesek, és egy pillanatra elájulok. Valahogy visszahurcolnak az ágyra, ott már jobb (ez a rosszul lét is szörnyű, érzem, ahogy csúszik ki alólam a föld, ahogy összefolyik a világ, zsibog a halántékom és tehetetlen vagyok), kapok anyától borogatást és levisznek tolókocsival a szobába. Itt már mosolygok...és beraknak a Szandra mellé szombat reggelig. Kb. addig görcsöl egyre kevésbbé a hasam, persze folyik a vér, és vasárnap-hétfőig, inkább hétfőig nehéz még az ülés. Charlie még egyszer megnéz (egyébként azt mondták, hogy nagyon könnyű szülés volt, remekek az adottságaim és jól - fegyelmezetten ! - viseltem. A fegyelmezettséget én aláltságnak nevezném, a többi kedves bókért meg hálás vagyok, de nem így gondolom. Még most sem.). Közben Léna (ezt utoljára a kocsiban a kórház felé tisztáztuk, hogy akkor biztos-e...) teljesen levesz a lábamról, annyira, de annyira tetszik, teljesen odavagyok olyan aranyos. Minden nap akad valami új izgalom, szombaton azt hittük álomkóros, de kiderült, hogy szegény, még mindig a traumát alussza ki, aztán borzalmasan fájt a cicim, talán a fejéstől, aztán még mindig sárga egy kicsit, de a doktornő azt mondta, hogy gyönyörű, életrevalő, tökéletes gyerek. Jól megnézte. Mi meg lassan tudunk pelenkázni, és új dimenziók nyíltak meg előttem az örömök tekintetében, például, ma elképesztő boldog voltam, amikor hajnalban hatalmas sírás után rájöttem, hogy miért éhes.

Tomiba pedig olyan szerelmes vagyok, hogy nem tudom leírni. Teljesen odavagyok ezért az új énjéért, ahogy a Lénával viselkedik, ahogy ránéz, ahogy velem törődik, kimutatja az érzéseit én meg ettől teljesen elérzékenyülök...

A Léna meg azon túl, hogy elképesztő aranyos, olyan arcocskákat vág, hogy hangosan nevetnem kell...és szörnyű, ha sír...ez egy új világ, és még nagyon homályos, de tényleg egy szakma, amit meg kell tanuni, a K-vitaminnal, meg a fürdetőkrémmel, meg az icike-picike, nagyon könnyű kis babatestével (2,9-cel született és 2,7-tel jött el a kórházból. Nem egydül jött, segítettünk neki),  a féloldalas mosolyával, a hosszú, gyufaszál ujjacskáival és a puha sötét hajacskájával, meg a nyelvnyújtogatásaival...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.