Újfent a régi problémakörnél tartok, hogy mennyire normális az, hogy elmegy az egész életünk a munkával, a rohanással, a kötelességek teljesítésével, úgy. hogy hét napból ötben ez van a héten. A maradék kettő és évente 32 db nap marad az élet élvezésére. Nem fejtem ezt újra ki, ebben a pillanatban nem élem meg ez könnyen. Megint. Még mindig. Másoknak ez könnyebb?

Gyűrjük a hétköznapokat, amiket én nem gyűrni, hanem élvezni szeretnék. Olyan rövid az élet, szernék látni, menni, szagolni, enni, olvasni, utazni, együtt lenni a családommal, megismerni messzi, más kultúrákat. És annyira fáj ezekről lemondani. Vagy legalábbis rettenetesen rossz az arány....

Kínlódtam rengeteget a munkahelyemen a héten két csütörtöki koncerttel, közben pedig kint tavasz van és langyos meleg.

Hogy valami szívderítő is legyen, a Lénának titkos iskolai feladatként képeket kellett gyűjteni a családról. Íme, egy szelet:

Fent én. lent Apa

És Anya

Lent Tomi

Magdi a jobb szélén

És Gyuszi a szüleivel

Kacagjatok és szaladgáljatok a mezőn. Aztán igyatok igazi forró csokit, majd kávét és édes bort egy boldog világra. És olvassátok ezt: Linn Ullmann: Nyughatalanok

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.