Ez volt az a bizonyos jurtás kirándulás. Én már nagyon vártam. Az, hogy alszunk az erdő közepén, a világ felett, halljuk a susogó fákat, és mindettől egy sátor választ el, engem elvarázsol.

Ez egyébként így is volt, és én el is voltam bűvölve. Az, hogy egy nemez jurtának doh szaga van belül, nem jutott eszembe. Ez nem tartozott bele a varázslatba, de ott volt. Túltettük magunkat ezen, maximum két hétig mosok, hogy ne vigyük be a szekrényekbe. De a szél tényleg a fejünk fölött zúgott, ha kiléptünk a jurtából a lábam alatt hevert a napban úszó Pilis, és kicsit sem volt hideg, a gyerekek őrülten (szó szerint) élvezték, hogy nyolc matrac van a földön (nyolcan kényelmesen elférnek itt, de volt csoport, akik 21-en aludtak bent), és meztelenül párnacsatáztak teljes mámorban...A Zsindelyesben reggelizünk és vacsoráztunk kifejezetten jókat, szombaton megcsináltunk a Thirring körutat, úgy, hogy mindkét gyerek saját lábán szaladt szikláról föl-le, mi meg csak kapkodtuk a levegőt, hogy igazán, rendesen, örömmel kirándulnak és ez micsoda öröm....Na, majd vasárnap. Amikor bedugultak a csakrák (sokat hallgattunk a hely spirituális nagyságáról)...Valami szörnyedelem telepedett az Ákosra és Lénára, és reggeltől felváltva hisztiztek, de úgy istenigazából. Léna azzal kezdett, hogy ő sötétebb virslit kapott, mint Ákos, ezért ellopta Ákostól az egyik világosat. Ezen Ákos annyira kiakadt, hogy egész reggeli alatt zokogott, nem evett egy falatot sem, amíg végül kaptak egy palacsintát. Majd elindultunk az erdőbe, ahol Léna úgy kezdett el bömbölni, hogy ő nem gyalogol egy lépést sem, hogy egy órán keresztül őrjöngött, amitől én lettem annyira dühös, hogy Dobogókőt megkoronáztuk egy látványos utcai kiabálással, majd dúlva-fúlva elhagytuk a színt. Esztergom felé jöttünk, ahol valami olyan pazar részen gurultunk le kocsival, hogy még így sokkos állapotban és felfogtam: aranyszínű alagút a fák között, valami egészen elképesztő gyönyörű. Azóta ezen bánkódom, hogy nem tudtam ott legyőzni a dühömet, és nem szálltunk ki, mert az valami egészen kivételes volt. Mire leértünk a Dunapartra a fent szikrázó napnak nyoma sem volt, köd mindenütt. De otthon mindenki megbékélt, én kaptam egy kávét, Léna rajzolhatott, Ákos vonatozhatott, Tomi pakolt, úgyhogy délutánra egészen normális családdá váltunk újra, képesek voltunk még sétálni is (forró csokiért...). Ahol összefutottunk ismerősökkel, majd kikötöttünk náluk palacsintázni, és így végül is a palacsinta erejével zártuk a napot, hogy ma lehessen menni a várva-várt Szabadkígyósra, ami valószínűleg kb. bármi másnál nagyobb hajtóerő a gyerekeknek. Én meg mindjárt nézek magunknak valami színházat, vagy táncot, vagy mozit estére, és elmegyünk egy sztriptíz  bárba és csúnyán berúgunk, majd keresünk egy jó swingerklubot. Elegem van a jókislányságól, a folyamatos feszített tempóból, az időre teljesítésekből, a hétköznapokból, a lelkiismeret furdalásból, a mindenhol megfelelésből. Zabolátlan akarok lenni és szabad.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.