Legyünk optimisták, nem életközépi válság (36), csak pre-menstruációs szindróma (PMS), vagy egyszerűen végre gondolatokhoz jutott az agyam. Ez nemigen esik meg a normális hétköznapokban, amikor a logisztikáról, meg az időben odaérésről, meg a sebtiben ellopott percekről szól a nap. Most volt egy csodálatosan hosszú téli szünet, amikor mesébe illő módon nem siettünk sehova, majdnem minden reggel fél tízig aludtunk (Léna természetesen 11 előtt nem igen csukta le a szemét ennek fejében, de végül is mikor, ha nem most). Kicsit magamhoz tértem, és ennek köszönhetően felütötték a fejüket nem kívánt aggódni-valók. Tessék, ezért remek a munkaterápia. Addig kell terhelni az embert, hogy képtelen legyen gondolkozni. Kis szabadidő kis gond, nagy szabadidő nagy gond. Nekem csak másfél napig tartott. És lehet, hogy Tominak rosszabb ilyenkor. Tulajdonképpen semmi nem történt, az utolsó hétvégére aludtam ki magam valószínűleg. Addig gyűltek: lehet, hogy kudarc az egész gyereknevelésünk, nem működik, nem fogadnak szót, a Léna nem eszik, könyörögni kell minden falatért, nem akar elaludni, ráadásul tegnap előtt meg az előtt óránként felriadt sírva éjszaka. Ez esetleg lehet a Winnettou következménye, a hangoskönyv, ahonnan elimádkozni sem lehet, de mégiscsak indiánok küzdenek megállás nélkül, lehet, hogy csendben megviseli, még ha elölről hátra és hátulról előre tudja is. Tegnap este már nem hallgathatta, őrült sírásba került, de békés volt az éjszaka. Még mindig szkeptikus vagyok, hogy ez volt-e az oka, de már többször megviselték alattomosan őket egyes történetek. Persze ne zárjuk ki, hogy rajtam érezte a feszültséget, habár ezzel kapcsolatban is gyanakvó lennék. Én havonta két napot vagyok rosszabb kedvű (akkor sem sírok soha, kivéve most) Nem különösebben látványos a ború, ha egy gyerek ennyire érzékeny lenne, akkor el sem tudom képzelni mi lehet egy rossz házasságban, vagy ott ahol tényleg valami baj van. Úgyhogy elvetem, hogy a mama PMS-e miatt nem tud nyugodtan aludni a Léna. Szóval visszatérve: 1., rosszul neveljük a gyerekeket 2., őrület ez a favágás, ez a mindennapos rohanás, nincs megállás, alig valami pihenés, és nagyon-nagyon fárasztóak és monotonok és kimerítőek és rohanósak és embertelenek a hétköznapok. Ebből pedig 5 van és 2 nap a hétvége 3., A munkahelyemre sem a sikerélményért megyek, otthon is azt érzem, hogy nem biztos, hogy jól csinálom... Léna rajong a Tomiért, amire féltékeny nem vagyok, de mégis, ugyan hadd tudjam már én is ugyanolyan jól megmosni a fogát, mint a drága Apa. Tud tőröket döfni a szívembe ilyenekkel. Amikor szombat délután kulminált a szomorúságom, és pont indultunk a Móniékhoz, én gyalog akartam menni, Tomi kocsival, hogy vegyen még egy bort útközben. Ákom mellém lépett, hogy ő jön velem. Olyan drága kis férfi volt. Megfogta a kezem, és egyértelmű volt, hogy ő most velem van és vigasztal. És megkérdezte, hogy miért sírtam. Mert eddig egyszer láttak a gyerekek sírni, amikor Ákos megharapott....Ezért lehet, hogy megérte...Mármint Ákos gesztusáért. 4., Aztán volt egy olyan bánatpontom is (no. 4.), hogy csak meglett az eredménye annak, hogy mondjuk 5 évig kissé visszavonultam a szociális életből, és most hol vannak a barátaim? Szerintem normális, hogy a szülés után egy nő abszolút a családja felé fordul és erre van a legnagyobb igénye, minden prioritást a gyerekek és a férj kap. Ez a hormonoknak köszönhető, tudományos mentségem is van. De ez kit érdekel. Egyébként hét közben úgyis lélekszakadva szaladok haza, mert alig látom a legszeretettebbeket is. Két hetes szünet meg úgyis olyan keveset van, amikor lenne idő rendesen barátkozni. Viszont legalább sikerült olyanokkal lennem, akiket rengeteg éve nem láttam. Olyan jó volt.....

Vera (szerencsére őt még egész gyakran látom) és Balázs, aki hazajött egy kicsit Japánból és biztos nem találkozunk soha többé

Wible! Ez a Karácsony egyik legnagyobb meglepetése! Iszonyú régen nem találkoztunk, és - éljen a spontaneitás -, Orsival beültünk a kocsiba és elmentünk Szegedre Matyiért, közben pedig összehoztuk ezt.... Orsival pedig még az odaút is élmény volt, vele mindig az...Nem beszélve az ezüst flitteres hótaposóról, amit az Eldorádóban vettem.

Ezek (a fenti találkozások) - hogy Kinga szavaival éljek (amikbe beleszerettem): tejszínhabos szivárvány reggelire.

Tehát végül ennyi a bánat. Ja, meg a folyamatos létbizonytalanság, hogy mi lenne, ha nem lenne munkám...ez alapjáraton is nyomasztó. Most arra gondolok, hogy akkor eladjuk a házat, kifizetjük a lakáshitelt és elmegyünk Új-Zélandra kivit szedni. ez megnyugtat.

Egyébként béke. Bár engem a fenti 5. pont bármikor fel tud dúlni, de NEM gondolok rá. De gondolok. Mindazonáltal lehet a hétköznapokat másképp csinálni, mint fásultan, mint egy gép? Ha megélem fáj ez a fenti 5. Vagy nem 5, de 3. Kettő feltétlen. Illetve ezekre kifejezetten nem szabad gondolni? Nem akarom homokba dugni a fejem. Fókuszáljak a jó dolgokra. Hát fókuszálok. Fókuszálok. Fókuszálok. Hiányoznak a gyerekek. Máris. Olyan jó volt együtt lenni.

Szép volt a Karácsony. Alig készültünk el, pontosabban nem is készültünk el. Anya és Apa elvitték misére a gyerekeket,

de kicsit hamarabb lett vége, mint gondoltuk, így a 2-3 órába egyáltalán nem fért bele a fa díszítése, faragása, meg a vacsora. A fának állni kellett, gyönyörűen, ezer mécsesnek égni kellett, csilingelni kellett, a vacsora nem lett kész. Az előétel a kaviáros blincsiki (orosz palacsinta kaviárral, végül is hal, a hagyományok szerint) megvolt, a beigli szintén. Úgysem esznek sokat. A sajtlevesre nem maradt idő. Így viszont másnap reggelire fondue volt. Tökéletes karácsonyi reggeli. És szerették a gyerekek.

Aztán, amikor Apa közeledett velük Szentendrére, mi gyorsan kimentünk az utcára, mintha sétálnánk, hogy a gyerekek láthassák meg először, hogy megjöttek az angyalok. Messzire nem mehettünk, mert mindenhol gyertya égett, de Lencsi ért be először, és így:

Jó volt. Kaptak például kísérletező készletet is:

Itt kristályokat készítenek.

Másnap mentünk a Vitéz-nagyszülőkhöz, és íme a brand new, iszonyú édes, új, legkisebb ugrifüles, a legifjabb unokatesó: Zizi

Kell-e mondanom, hogy én azonnal kisbabát akartam. Teljesen beleszerelmesedtem, ha lehetett volna, én elindulok haza gyereket csinálni. Persze győz a józan ész (vagy ki tudja győz-e...Most öt percen belül felhív mindkét szülőm, hogy ugye nem???!!!....), még a két meglévő kis csillagomra is kevésnek érzem az időt, mint tudjuk kétségessé vált, hogy jól neveljük-e őket, aztán a harmadiknak is csak el kéne egyszer kezdeni az óvodát, azt meg még egyszer nem élném túl. Nekem ez volt a legnehezebb dolog idáig az életemben. Kitépték, megtaposták, megköpdösték és megsütötték a szívemet. Marad a a lottón nyerni, gyerekeket gyártani és utazni egy életen át együtt - az eredeti - nem beteljesülő - terv.

És a többi cukorfalat unokatesó.

A pingvin előétel (roppant nagy sikere volt, mert nagyon finom volt):

Aztán 27-én lementünk Szabadkígyósra. útközben nem állhattunk meg, annyira transzban voltak a gyerekek. És jött ide is a Jézuska,

és leesett az első hó:

Felmentünk a toronyba, és megtanultam, hogy a vadkacsák csinálnak maguknak - mit??? Jaj, Apa mit is? Elfelejtettem!!!

Szánkóztunk úgy, mint gyerekkoromban, kocsi után kötve! Az nagyon jó!!!!!

A varjúról nem beszélek.

A hazajövetel talán még soha nem volt ilyen nehéz, én annyira, de annyira élveztem, hogy kapok finom reggelit, meg vacsorát, 4 felnőtt ideálisnak tűnt a mi 2 energikus gyerekünk mellé, így valaki mindig tudott pihenni, szóval messzemenően nagy feltöltődés volt. Olvastam. Elég sokat. Napi 10 oldalnál mindenképp többet, eljutottam ugye Szegedre, bementünk Csabára kávézni négyen ÉS a Disznóvágás játszótérre. Nem viccelek. Tessék: kolbásztöltő, hurka-hinta. Eszméletlen:

Kolbásztöltő - mászóka. Mit mondhatnék? Szerintem zseniális.

Hm? Hurka-hinta.

És mi minden még. Én ugyan még nem jártam disznóvágáson, de nekem ez pontosan elég.

Végül tehát eljutottunk haza. És jó volt. Nagyon. Elég hosszú, volt benne 1,5 bánatos-kritikus nap, de nem csináltunk semmit. Időre legalábbis. Színházban voltunk, Blankáztunk, Móniztunk, elmentünk síelni Visegrádra. Az egy élmény volt.

Nagyon drága, de kedvesek és közreműködőek a felvonósok, így kicsit lehet spórolni. Monduk a két gyerek felszerelésének bérlése 3 órára 7 ezer Ft, az azért szíven ütött. Valószínűleg anyagilag jobban megéri külföldre járni, ez a sport itt ezek szerint túl exkluzív. Vagy ki tudja. De fél óra otthonról, egy délutánra pont elég a pálya, Léna istenien megy, és Ákos meg...rákapott. Menni megy, fékezni egyáltalán nem fékez. Egyszerűen ez a része a dolognak nem érdekli. Fel van háborodva, ha szóba hozom, hogy ez fontos lenne. Többször összetűztünk e miatt. Kb. így:

- Ákos, állj meg!

- Nem akarok megállni!

- De nem tudsz fékezni!

- Nem fékezni jöttem ide, hanem síelni!

Aztán elesik, mert így áll meg. Akkor konstatálja, hogy "úgy elborultam, mint a gutaütés!"

Könyörgök neki, hogy hóekézzen, de ahhoz nincs kedve. Ennél fogva telibe gázol egy szintén kezdő nőt, egymásra zuhannak keresztbe-kasul, szalad oda mindenki, mert Ákom bömböl. Persze a jóhiszeműek azt hiszik, hogy azért sír a kisfiú, mert valamije fáj, de kiderül, hogy azért zokog, mert "még csak most indultam el, és máris meg kellett állni!"

Úgy mondanám vakmerő.

Persze cumival síel, legalább a fogát védi valami.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.