Annyira megértelek: http://onozodani.blog.hu/2014/12/11/nyifi-nyafi_daniel#comment-form, én még mindig, rettenetesen szenvedek mindazoktól, amiket írtál. Nyilván igyekszem elfogadni, hogy ez a mai világ rendje és hálát adok a Jóistennek, hogy ez a munkahelyem, bár így lehetne még sokáig. De kegyetlenek a hétköznapok. Most is, hogy Léna négy éve jár oviba, Ákos kettő. Csupa közhely, de iszonyatos rövid a hétvége, amikor végre nem kell siettetni senkit, amikor akár tovább is alhatnánk, amikor együtt villásreggelizünk kényelmesen, gyönyörűen megterített asztalnál pizsamában. Utálom minden reggel szürkületben felébreszteni az édesdeden alvó gyerekeimet, utálom időtlen időkig kérlelni, hogy jöjjenek ki az ágyból, hogy öltözzenek fel, persze nem öltöznek fel, tudom, hogy hagyni kéne őket, hadd próbálkozzanak önállóan ezt tenni, de be kell érnem időben, mert nagyon-nagyon-nagyon kínos, ha nem. Mindenféle trükkökkel próbálom kicsalni őket az ágyból, bár tudom, hogy nem ettől lesznek egészségesek, de most az ádventi naptár, a minden reggeli csokival kicsit segít. Közben megszakad értük a szívem, mert álmosak, de ettől este nem tudom korábban lefektetni őket, egyrészt akkor csöppet sem fáradtak, másrészt este 3 órát vagyunk együtt otthon, ami gyakorlatilag azt jelent, hogy egész nap ennyit vagyunk együtt. És igen, ekkor már nyűgösek, reggel még nyűgösek. A cuki rész, amikor édeseket mondanak például; jut az óvó néninek. Amikor napközben szeretetre, meg ölelésre vágynak, az is. Közben viszont estére a Tomi is és is annyira kimerülünk, hogy vagy ő alszik el a gyerekekkel, vagy én, vagy mindketten. Általában én nem, én tartom magam 11-ig mert nagyon szeretnék még egy kicsit olvasni legalább, Tomi általában ekkor ébred föl a Léna mellől. Nesze neked együttlét...Néha sikerül és az nagyon jó. Ki vagyunk éhezve egymásra kettesben, négyesben, egyedül, mindenhogy. Közben rohanunk be, hogy nehogy elkéssünk, és rohanunk haza, hogy időben elhozzuk őket az oviból, hogy legyen valami kicsi idő együtt. Ami segít az egyhangúság megtörésében, az az, hogy minden nap más a koreográfia. Ehhez persze kellenek a nagyszülők picit közelebb, mint 1000 km...Engem ilyenkor az éltet, ami abban a napban más. Hétfőn a Tomi megy korábban értük (ez a nap neki kínos a munkahelyén), de 3-tól együtt vannak. Az már egész értékelhető idő. Én ekkor egyedül jövök haza hévvel, ahol tudok 40 percet olvasni, és sétálok egyedül a gyönyörű Szentendrén haza. Azt nagyon szeretem. Kedden én kúszom el a padlószőnyeg alatt a Müpából (bár ez hivatalos, mégsem kellemes), de én viszem őket úszni, én vagyok velük 3-tól, az már valami. Szerdán az Anyósom és az Apósom hozzák őket a Müpához, ilyenkor pesti program van. Most koriztunk, isteni volt. Lencsi 1 és 3/4 órán át megállás nélkül, zenére, kitartóan, szépen siklik, Ákos is ment két kört egyedül egyélű korival. Négyen voltunk a Müpa előtti jégen, annyira jó volt. Csütörtökön Anya szokott velük lenni, akkor nekem van 1 órám munka után (az se rossz), és együtt megyünk haza Tomival. Hmmm. Intimitás. Meghitt percek. Most kivételesen szabadságon voltam, mert megint megnéztük a Vukot a Táncszínházban a Flóráékkal, ami megint szuper volt, utána pedig a Jézuskának segítettem kicsit az ajándékok ügyében és elmentem moziba. Micsoda délután.... :)...Pénteken meg megint én száguldok Szentendrére, megint osonok kicsit (bár végül kiderül, hogy a legtöbben nálam hamarabb elmentek már) azért, hogy legyen egy olyan óra, amikor Lencsivel ketteseben cukrászdázunk, amíg Ákom alszik a Kék csoprotban. Azt remélem, hogy számít neki, hogy egy kicsit kettesben vagyunk, mostanában úgyis megint tetőfokára hágott a Papa-szerelem. Ami nekem nem szabad, hogy rosszul essen, nem is esik igazából, nem mondom, hogy nem esne jól, ha engem is úgy ölelgetne, és elhalmozna a "szeretelek"-ekkel, meg az "ÉDESapákkal", vagy legalább az Édesanyákkal, de nem baj. Örülök, hogy ők így, és mindig rájövök, hogy csak még jobban felé kell fordulnom, még többet vele lenni...A szigorúbb úgyis én maradok sajnos. Valószínűleg én fogok többet nevelni akkor is, ha nem akarom, mert engem jobban zavar, hogy úgy esznek, ha nincs a kezük az asztalon, vagy etetni kell, vagy ötmilliószor elmondani valamit. Mert a szófogadás az nagyon nem megy....Ha beáll a rutin, akkor már könnyebb megtalálni az apró kis örömöket benne. Akkor már nem csak túlélés, hanem akkor már a kiskapuk keresése. És mindjárt jön a téli szünet. Anyaúristen, de várom...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.