Tegnap délután elmentek a gyerekek Anyával - vonattal - Szabadkígyósra...Az egyik szemem sír, persze hiányoznak, de a másik nevet, nagyon-nagyon kellett ez a hét most már...Tegnap este (az első szabad estémen, ilyenkor végre teret kapnak a gondolataim, és csodálatos módon elkezdenek szárnyalni, és egy napon belül például biztos hogy le festek valamit, vagy át, végre van tér és hely és idő és elindul az egyébként kényszerűen blokkolt, vagyis inkább halálosan fáradt fantáziám, és gondolataim...).

Szóval összegeztem, hogy nyilván lehetne sokkal nehezebb is, és imádom őket és semmire, és senkire, és soha nem cserélném, de lehetne könnyebb...Egyrészt eddig sem nagyon aludtunk, de két hete, egy csüggesztően sikerült késő este után megérett bennünk az elhatározás, hogy tenni kell valamit. Ezt leírtam. Hát...mesésen kezdődött, zokogással, bömböléssel, de két hét alatt eljutottunk odáig, hogy végül is, tulajdonképpen Lencsi is a saját ágyában alszik, bár éjszakánként kétszer-háromszor-négyszer vissza kell kísérni, és befeküdni mellé, újra és újra és újra és újra. Ez eszeveszett fárasztó, főleg a Tominak, mert ugye Lencsi elsősorban őt akarja. De még tartottuk magunkat, nem mondom, hogy peckesen, de tartottuk...Közben ugye ott vannak, a lágy-szellő reggeleink amikor vagy az egyik drága kis kincsünk bömböl hisztérikusan, vagy a másik, de van, hogy mindkettő.

Aztán ne is beszéljünk Lencsi szeparációs szorongásáról. Az óvodai évzárón Ákos egyáltalán nem állt be a műsorba (de az nem is izgat, kicsi még), Lencsi rettenetes hosszas vívódás után végül igen. Annyira szeretett volna, és egyszerűen nem tudott. Végül áthidaltuk úgy, hogy én is beálltam (megint egyetlen egy szülőként...szép pillanatok ezek), majd szépen lépésről-lépésre eltávolodtam a "színpad" széléig. Léna ottmaradt...és boldogan táncolt....

Lencsi szeparációs szorongása szombaton Fanni zsúrján kulminált. Ebből 1,5 napig nem tértem magamhoz, olyan fincsi volt. Fanni, Lencsi legjobb barátnője az oviban. Azon ritka személyek egyike, akikhez gond nélkül elment Csobánkára egyedül (Ákossal), sőt Fanni apukája vitte el őket kocsival, semmi gond nem volt. A bulin egyetlen egy darab szülő nincs, kb. 12 gyerek, ebből 2, maximum 3 ismeretlen kislány. Nincs szülő. Nincs. Mi késtünk egy órát, a Fanni anyukája bennünket várt a tortával. Ákos közben elaludt, úgyhogy az a vérmes reményünk, hogy a két gyerekünk születésnapozik, mi pedig esetleg megiszunk ketteseben netán, teszemazt egy kávét, gyorsan elszállt... Sebaj, rugalmasak vagyunk. Én Lencsivel el a bulira, még be is megyek vele, hogy nem legyen semmi sokk, sőt még a tortát is együtt esszük meg, én hátul megbújok egy kispadon, mintha ott sem lennék, mert éppen elég kínos volt, hogy ott vagyok. Ez egy nem-szülős buli volt. Lencsi boldog, eszik, játszik, vigadozik, én mea culpázom, hogy még itt vagyok (nem mondták rá, hogy "á, dehogy, maradj nyugodtan"), majd amikor az egyébként roppan szimpi apuka javasolta, hogy esetleg próbáljak meg szó nélkül, csöndben lelépni, akkor éreztem, hogy menni kell, nincs mese. És ekkor kitört az irdatlan hiszti, ami fölülmúlt minden eddigit. Kínáltam ezer alternatívát, végül ott tartottunk már, hogy az ajtó előtt leülök és várok, úgy, hogy lásson. Semmi nem használt. Zokogva, hisztérikusan őrjöngött, hogy "de hiányozni fogsz." Kijött mindenki, hogy segítsen neki bemenni, bekísérni, én felajánlottam mindent és nem ment. Háromnegyedóra után elmentünk. Ekkor (ha lehet) még jobban sírt, hogy maradni szeretne, de velem. Ez meg ugye nem volt opció. Kétségbeejtő volt...És annyira nem hosszú ez az 5,5 év, emlékszem minden napra kb., és nem tudom hol volt ez a törés, vagy mi történt? Vagy történt olyan, amiről én nem tudok??? A blogban alapvetően minden itt van, nem olvastam még soha sem vissza, de emlékszik valaki valamire? Vagy ha két generációt viszünk magunkkal, akkor bennem kell keresni vagy a Tomiban? A nagyszülőkben? Szerintem kettőnkben nincs ilyen sérülés, mindkét nagymamának nehezebb volt a szüleivel való kapcsolata, Anyát 3 hetesen vagy 3 hónaposan otthagyta az Apukája. Ezt viszi a Léna? És én lemondtam a pénteki pszichológust, mert vége az ovinak, a reggelekről most mit beszéljünk 3 hónapig, az éjszakák, bár vér-verejtékkel, de megoldódni látszottak...Szóval újfent tanácstalan vagyok...

De a tegnap délután...hm...beültünk Tomival egy tetőteraszra az Andrássy úton a Párizsi Nagy Áruház tetején. Ezt mindenkinek ajánlom:

Hátul az óriáskerék, a Budapest Eye. És grillezni lehet, babzsákokon üldögélni, háztetőket nézegetni...hm...Aztán végigsétáltam a Király utcán és a Gozsdu udvaron, ahol designer vásár volt. Annyira kellemes most Pest, hogy be sem tudok vele telni így szentendrei lakosként, egymás hegyén-hátán a jobbnál-jobb helyek, isteni bárok, kávézók, egyediek és szépek, és egyre több a jó bolt, meg a zöld, a bicikli, az unikális hely. Aztán találkoztam a Laurával, az is olyan jó volt, este pedig váratlan fordulatként a spontaneitás jegyében elmentünk Tomival futni, ha már a mozit lekéstük, és ültünk a kertben a hamokában csöndben, és béke volt és csillagfény, és nyugalom...szóval nagyon jó volt. Pihentető...És persze hiányoznak, és imádom őket, de enélkül a hét nélkül nehéz lett volna. Ma színház...És nem csinálok vacsorát.

utazók

Ákos szakadatlanul beszél. Imádom. "Bödöllőről jó a kilátás." Lencsi kapott egy új kefét, ezzel meglepően sokáig szántották a hajukat, az aranyhaj érdekében. Ákos is. Majd hosszas fésülködés után megszólal: "Olyan, mintha őzikék futnának a hajamban!"

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.