Na, melyik az?....A csákányos...Ákos így hívja.

Pénteken, ovi helyett Vitéz-nagyszülős farsang kerekedett. Nem spontán, ilyesmit nehéz mostanában spontán, de kerekedett, és úgy tűnik nagy mulatság volt:

Igen, a narancssárga szoknyás Ákos. Saját bevallása szerint ő itt dinnye. Bibi és Nóri még a két kis kuzin.

Báli frizurák...

És a kis dinnye, ugye...Nórival.

Végül kidőltek....Aztán valószínűleg felálltak, mert kicsit később felültünk a vonatra és elmentünk Szabadkígyósra addig, ameddig a Tomi egész hétvégés évfolyamtalálkozott...

Ez mondhatni idilli volt a csicsergő madarakkal és a nyíló virágokkal, Lencsi egészen odavan úgy általában Szabadkígyóstól, elképesztő boldog ott. Megspékeltük ugyan egy kis kruppos ugatással Ákos részéről, biztos, ami biztos, és természetesen egy titkos fácán vadászattal, amit nem tudom hogyan egyeztetnek össze a gyerekek az én kicsit más jellegű habitusommal, amikor még a legyet is inkább kitereljük a házból, a katicákat meg baldachinos ágyban szállítjuk, nehogy bajuk essék, de a vadászat ősi mesterség, én abszolút tiszteletben tartom, ők meg majdcsak összerakják a kis fejükben és kevernek maguknak belőle valamit...

Az egyetlen kritikus pont az Lencsi egy igen látványos éjszakai akciója volt, ami után úgy döntöttünk, hogy ez már nem normális. Eddig a reggeli sírásokra, a "nem maradok a szertornán, ha más az egyik tanár", a nem megyek szinte sehova a szüleim nélkül (csak a nagyszülők, a Fanni barátnője és a Blankáék kivételek) tétován, de úgy gondoltam, hogy ő ilyen, érzékeny, nagyon ragaszkodó és így kell elfogadni, kezeljük, megtanulunk vele bánni, másnak más nehézsége van, mi ezzel dolgozunk. De amikor szombaton együtt aludtunk hárman egy ágyban Szabadkígyóson (amit imád), épp csak a gyerekek feje az egyik oldalon, az enyém a másikon, Léna elkezd zokogni, hogy tegyem a fejem az övé mellé. Én magyarázom, hogy kicsi az ágy, nem férünk el hárman egymás mellett, én náthás vagyok és egyébként is, fogjuk egymás kezét így is, érezzük egymást így is...és megnyugtathatan volt. Ekkor úgy éreztem, hogy mondjon erre valamit egy objektív szakember.

Természetesen elbizonytalanodom néha, mert ki tudja, hogy jól csináljuk-e, mi nem spártai szellemben nevelünk, és nyilván inkább a megengedő szülők közé tartozunk, én így érzem helyesnek, ameddig lehet engedek. Nekem a szabadság és az, hogy mindenki érezze jól magát és legyen boldog, ne szárnyaszegett kismadár - az fontos. Én magabiztos, stabil, derűs gyerekeket szeretnék, akik hisznek magukban és élvezik az életet. És ennek jegyében élek és - ha lehet ezt mondani - nevelek. Tomival teljes egyetértésben. De lehet, hogy fals az egész. Hogy félrement valahol...Kosztolányi és Harmos Ilona, a felesége egyszer a gyerekük előtt szeretkezett (mi nem, nem ezért írom), mert "felvilágosultak" voltak, mert nem akartak tabukkal élni és azt gondolták, hogy ez jó lesz a gyereknek, öntsünk tiszta vizet a pohárba, csak semmi ködösítés. A gyerek évekig járt pszichológushoz. Kosztolányi nem akart rosszat, jót akart. Szóval van, hogy félremegy valami. Úgyhogy S.O.S. felhívtam a Nórát, egy pszichológus ismerősömet, aki ellentétben az eddig 2x1 órát látogatott két különböző szakembertől 18 perc alatt 10 hasznos, megfogható és azonnali segítséget + lehetőséget vázolt. Roppant hálás vagyok ezért. Egyszerűen pontosan erre volt szükség, hogy mutassanak egy irányt, egy szakember, aki emberként is szimpatikus.

Van nagyon egyszerű, akut próbálkozási lehetőség. Egyszer már bevált a jutalmazás (cumi=görkori), ez egy opció. Kap jutalmat, ha nem sír.

Ennél messzebb: jó esély van rá, hogy ez az Oidipusz-komplexus része, amin minden gyerek átesik, így vagy úgy. Az öröm, hogy ő verbalizálja az érzéseit, sokkal jobb, hogy kimondja, mint ha elfojtaná. Ez egy bonbon a keserű pohár mellé. És úgy lehet levezetni.... - komplikált lesz, de gyakori ez az út -, hogy a legáltalánosabb félelem ebben a korban, hogy nem jönnek érte. (Valószínűleg ezért kéri, hogy írjuk le, hogy ki jön ma érte és mikor, és adjuk oda az óvónéninek). De ő, mint 5 éves Oidipusz-komplexus alatt roskadozó, aki imádja az apukáját, és néha, tudat alatt szívesen eltenné az anyukáját láb alól, magának sem meri bevallani, de latolgatja ugye, hogy mi lenne, ha én nem lennék. Így vagy úgy. Kicsit kívánja, de közben retteg attól, hogy teljesül a kívánsága, és én egyszer csak tényleg nem megyek érte. Ezért úgy kell elválni, hogy nem mondjuk ki direkt, de mégis megnyugtatjuk, hogy "akármi történik (tehát még ha azt kívánnád is, hogy eltűnjek) én akkor is érted jövök, bármi van." Ez egy opció. Idővel talán elmúlik. Ha nem, akkor el kell kezdeni valóban mélyebbre ásni. Én azt mondtam, hogy szerintem nálunk minden elég harmonikus, egyszerűen itt (otthon) el sem tudom képzelni, mi a baj. Erre a Nóra azt mondja, hogy akkor valószínűleg nem is itt van a baj, hanem a mi, vagy valamelyikünk kapcsolata a szüleivel, vagy szülejével, vagy valami, ami a mi gyerekkorunkból hozott trauma. Amit lehet, hogy én - mondjuk - kompenzálok valamivel, aminek az eredménye ez a túlzott ragaszkodás, ami tulajdonképpen önmagában nem baj, de - mint látszik -, vannak hátulütői. Ehhez viszont tényleg kellhet egy terápia, ha ez a verzió él. Mindenesetre bejelentkeztünk a nevelési tanácsadóhoz is. Itt nem 10.000 Ft-ba kerül az, hogy valaki hallgat engem, mert az egy kicsit fájt a múltkori pszichológusnál. Legalább hintsen el 10.000-ért egy két tanácsot, és egy-két megoldást. Csillantson fel valamit. Mint a Nóra. Legalább legyen min gondolkoznom, ha éppen esetleg nem lenne. Persze javasolta a Nóra, hogy kérdezzem, beszéljünk róla, amit minden héten legalább egyszer biztos meg is teszek, amikor péntek délután hagyjuk az Ákost aludni, mi meg ketten a Lencsivel elmegyünk sütizni-kávézni. Azért elsősorban, hogy legyen olyan, hogy csak mi ketten, vagyis, hogy nekem csak ő. És annyira buzdítom - Cz. Vera nyomán -, hogy beszéljen arról, hogy mit érez, akkor is, ha netán nekem fájna. Azt majd én megoldom, ő csak mondja ki. Persze, ha lehet, akkor kedvesen, de őszintén. Kár, hogy nem vettem fel a Nórával való beszélgetést, biztos elfelejtek valamit. Minden esetre, a felismerés, a megértés és gyógyíthat. Hát gyógyítson...

Közben beszéltem az egyik kolléganőmmel, ő például annyira nem akart oviba menni, hogy az mondta az óvó néniknek, hogy fáj a szíve, mire persze azonnal hívták az anyukáját, meg a mentőket. Máskor meg bezárkózott a kamrába. Csak nem bírt kijönni. Nem tudta kinyitni a zárat belülről...Az is fincsi. Tomi is úgy emlékszik az ovira, hogy nem szeretett járni. Hogy álla kerítésnél, és lesi az anyukáját és sír...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.