Lemondtam mindent. Cirkuszt és Muzsikus Pétert, és maradt a játszótér még pénteken a Városmajorban, az én sulim (közben a gyerekek a Vitéz-nagyszülőkkel), Ágó zsúrja, és a biciklizés a Dunaparton, meg kakaó/kávé a Dalmátban, meg a levélrugdosás, és fára mászás. És ez kell, ez kell annyira. Ez hiányzik...Nem időre menni, hanem bóklászni, végre élvezni a mesebeli színes leveleket, meg az illatukat. Olyan jó volt...

Pénteken meg egész nap velem dolgoztak,meg a Gézával a főigazgatónkkal, egyik gyerek az egyik combján, másik a másikon. Valahogy mára pedig feltűnt, hogy a főigazgatói irodában csokis kézlenyomatok keretezik az ablakot, mert ott álltak az ablakon át nézve a vonatokat a Rákóczi híd melletti vasúti összekötőn. A csokit is Géza adta...Szóval minden olyan kellemes volt.

Én este vittem a Nemzeti Galériába egy csoportot az impresszionistákra, tárlatvezetésre. Az is. Ezért bent aludtunk Pesten, tökéletesen, gyerekek egy ágyban és mi is egyben. Nyaralás, béke...

Majd az idilli hétvége után jött a hétfő reggel, a fekete leves. Egyrészt Ákos megint bepisilt, az utóbbi éjszakákon kétszer, pedig már teljesen helyrejött ez a dolog. Másrészt zokog, amikor ébresztjük, hogy álmos. Aztán Léna is elkezd zokogni, hogy nem akar menni oviba (már úszni sem, pedig eddig nagyon élvezte), majd az Ákos bekapcsolódik, hogy ő sem akar menni bölcsibe. És ömlenek a könnyek a szobában. Aztán Lencsi ujjait Zsóka néninek egyenként kell lefejteni a nyakamról. De én nem sírtam el magam, amikor beértem...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.