Itthon vagyunk. Ezekben az utazásokban az is csodálatos, hogy utána annyira, de annyira jó itthon lenni. Tegnap reggel 6-kor megérkeztünk...Trópusi 11 fok volt...Magdi a reptéren várt, Gyuszi reggelivel, a gyerekek ott maradtak kettőig, mi meg Tomival ittunk egy szép kávét még kettesben és igazán korán beértünk dolgozni...Kettőkor pedig mindketten el tudtunk még jönni és hazamentünk a kis, hőn szeretett otthonunkba. Bár igazán régen keltünk föl, és nagyon messze, de a gyerekek hihetetlen módon abszolválták az után, mindenféle nyűg és hiszti nélkül. Lehet, hogy ezt kéne folyamatosan csinálni, mert Léna egy átlagos hét közben 5x ennyit nyüszög és nyavíkol és sírva fakad, bár talán egy kicsit javul a tendencia. Egyébként ezt csak velünk teszi. Állítólag. Megtiszteltetés. Szóval, az első hét órás etapban igen sokat köszönhetünk mindenféle mesefilmeknek, amit ezúttal nyakló nélkül habzsolhattak. Azt hiszem folyamatosan a képernyőn csüngtek. Nem vagyok rá büszke, de ezt felfogtam speciális esetnek. Dohaban mi Tomival ki akartunk menni, mert nekünk azért tetszik ez a mellbevágóan forró arab világ, nem beszélve az őrületesen deli, sármos, magas, fehér leples pasikról, amit Tominál én sokkal többre értékelek. Mindegy is ugye, de a gyerekek annyira csodálatosan játszottak, mintegy 10 órán keresztül a dohai reptér 3 játszóteréből kettőn, hogy egyszerűen nem akartam ezt a varázslatosan önfeledt ottlétet megszakítani. A 3. játszótérre el sem jutottunk, de közben lett angol kislánybarátjuk, koreai incselkedőpartnerük, nekem új-zélandi kiscimbijeim. És megint csak ámultam a világ csodálatos színességén, a fajok egymillióféleképpen szépségén. Summa summarum, nem jutottunk ki. Ezt kicsit sajnáltuk, de öröm volt őket nézni. Hajnal 1-kor indultunk Dohából, nyolckor sikerült a family relax roomban egy kicsit megfagyni alvás gyanánt, majd Doha-Budapesten, már nem filmezhettek, ettek egy kicsit és aludtak. Én jobbára olvastam, Laura Lindstedt (finn) - Oneiron. 7 különböző nemzetiségű nő halála és életének darabjai. Aztán a nyári délutáni fények otthon a teraszon, tisztaság, rend, jó illat, túró rudi, kakaó, cider. Este fél nyolcig húzták a gyerekek, egy könnycsepp nélkül, Ákos még ekkor is tele energiával, Léna viszont 7-kor ki tudtam mondani, hogy "fáradt vagyok" és nem kezdett el sírni. Ezért kimondhatatlanul büszke vagyok rá. Ma Anya otthon velük, neki is iszonyúan örültek, délután megyünk lovagolni, és most már tényleg szeretném befejezni a 3 hete elkezdett Indokínát és Anna és a királyt, ami Penangon, George town-ban játszódik, és egyszerűen nem tudom megnézni. Jövő héten péteken pedig elsőbe megy a kisfiam és harmadikba a kislányom. Ezt még fel kell fognom.

Legalább pár képet az út elejétől elkezdek lassan feltölteni. Ez nagy falat. Rengeteg munka. Elő kell hívatni. Rettenetes sok.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.