én: Ma nem akarunk két órán át altatni...

Ákos: Az nagyon menisáns....

Az biztos. Jelentsen ez bármit is...

Ma Ákos így ment óvodába:

Álmos volt tudni illik, ezért szükségesnek érezte a sötétet az alváshoz, történjék bármi. Sajnos nem sokat látott, viszont nem zavarta fény.

Mindezek ellenére mindketten kapaszkodva bömböltek, zokogva csimpaszkodtak belénk az óvodában. Semmi baj, süt a nap, szép kedd van, jó reggelt. Nem gondolok arra, hogy mit érezhet a gyerekem, ha sírva otthagyom valahol, miközben az én segítségemet kéri. Én meg elmegyek. Ez minden bizonnyal a 21. század egészséges társadalma, én meg túl érzékeny vagyok.

Egyébként derű, optimizmus. Havi 1-2 nap bánat. Az igazán nem sok. Csak ne gondoljak a reggeli könnyáztatta gyerekeimre. Mire gondoljak? Ki gondoljon rájuk, ha nem én?

Ez még szombaton a Móniéknál:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.