Az így, hogy kínlódom a folyamatos rohanás (oviba, munkahelyre, haza), a rengeteg hiábavaló kérlelés miatt, hogy olyan nagyon sokszor, 1500-szor kell kérnem valamit, vagyis szinte mindig mindent, és ez roppant fárasztó. Kicsit elfásul bele az ember. Különösen miután egész nap dolgozom, majd szaladok haza. Egy polgárasszony panaszai....Hogy én ettől hogy írtóztam mindig. A polgárasszonytól is, meg a panaszaitól is. Tiltakozom minden porcikámmal ez ellen......Mindezeken nagyon igyekszem felülkerekedni, és olyan nagyvonalúan, könnyedén venni mindent, ahogy csak lehet...Nem tudom lehet-e ide kommentelni, de komolyan érdekelne, hogy ha minden szülő egyetlen tanácsot adhatna egy leendő szülőnek mi lenne az.

Meg az is érdekelne, egy pszichológus kutatásai nyomán, hogy harmonikusabb-e azoknak a családoknak az élete, ahol szófogadó a gyerek. Hogy nem kell százszor elmondani, hogy gyere fogat mosni, legalább a pizsama nadrágot vedd le, egyél egy falatot ebédre, ne ütögesd kővel az autót, stb. Mert azért ezt dögunalmas/fárasztó/idegölő mondani is és hallgatni is. De azért valamikor mégiscsak el kell indulnunk reggel például az óvodába. Ahol ma reggel az Ákos is sírt. Nem szakadt meg a szívem, hogy Ági néni vigasztalta és nem én....á. Ezeket én olyan jól bírom.

Na. Mindenesetre eljutottunk síelni, és nem tört ripityára körülöttünk 52 kocsi, mint tavaly. Most csak annyi volt, hogy az eddig makk-egészséges Ákos kicsit lerobbant, úgyhogy már a síelést megelőző napokat az egyik és másik nagyszülőkkel töltötte (persze így Lencsi is) kötőhártya-gyulladás okán, majd az indulás napján (szombaton) rettenetesen zokogott, így az ügyeletről, középfülgyulladással, ezúttal antibiotikummal indultunk Mariazellbe. Dacolunk a nehézségekkel.De - valószínűleg - ennek köszönhetően, hála Istennek -, semmi baj nem volt a síelés alatt, Ákos ragyogóakat lanovkázott, csúszkált sílécen a lábunk között, délutánonként Apával aludt vagy vonatozott a szuper kis játszószobában, szóval pompásan mulatott. Arról nem beszélve, hogy drága kicsi Léna pedig síel!!!!! Rendesen, fékez és kanyarog, és piros részeken is simán lecsúszik, és kitartó és elképesztő lelkes, nem akar lejönni a pályáról, és imádja és nagyon cuki....

Majd hazajöttünk, két napos farsanggal indítottunk, vittük első nap a kis vonatunkat (erről muszáj majd fényképet csatolnom, mert mi csináltuk zöld kartonból az Ákos-nagyságú gyönyörű mozdonyt) meg a kis pillangónkat, másnap pedig a kis homárunkat (Krisztától kölcsön) és a kis meseszép hercegnőnket (Babcsa varrta) a maszkabálba. Aztán én, magam személye szombaton ovibálba, kedves partneremmel, Blankával. Ekkor már Ákos másik füle fájt, szóval egy kicsit szívesen negligálnám már ezt betegség-ügyet. De ez is csak fél napig tartott, igaz kap valami lokális cseppet, de most megint semmi nem látszik...

Ákos: Még egyszer, ha megfáznék, ilyen homályos szemet szeretnék (kötőhártya-gyulladás).

- Miért?

- Mert én így szeretem az életemet.

Ez még a síelés előtti péntek. Jöttek velem dolgozni a Müpába. A kis asszisztenseim. Jó munkaerők. Nem csöndesek, de hatékonyak.

Röviden ennyi. Ma már Ákos sírt az oviban. Ja. Ezt már mondtam. Ez engem szíven üt. Eléggé.

Szóval alapvetően nincs semmi baj. De adjatok egy kis kokaint. Vagy legalább időt-idő-időt....Hahó Öcsi is ezért küzdött. Én nem akarok küzdeni. Aki isteni hangjátékot akar hallani, hallgassa Tündér Lalát Für Anikóval. Mariazellből Szentendréig egy mukk nélkül figyeltük. Nagyon izgalmas. Tényleg.

"Van egy barátom, a Máriusz, a Szentvár és Békatemplom. Ő pap."

Ákos mesél és mesél. Átkölti a Hófehérkét, hogy "aztán elvitt a vadász, én bebújtam a nyuszi odvába, bár a nyuszi megjegyezte, hogy kibírhatatlan ez a zaj a palotája előtt, aminek a végét eltömítette egy nagy kő." Szó, szót követ, végül "csak megtalált a gonosz mostoha, és megdöglesztett egy körtével." Lencsi meg csak nézi-nézi, és megszólal, hogy "Ákos, mesélj még!"...

Nagyon nehéz sokszor, de nagyon jó velük...Annyit kell beszélni és annyit kell magyarázni...Jujjjj....És néha valahogy véletlenül egy-egy röpke fél órára, havonta maximum egyszer együtt, kettesben maradunk a Tomival, és akkor olyan, mintha egy rég nem látott, régi-régi szerelemmel találkoznék.És rácsodálkozok, hogy milyen nagyon jó vele. Tegnap elaludtak a gyerekek a színház után (Bruckner Szigfrid, már 2x láttuk, ha harmadszor meg kell nézni fölmegyek a színpadra és a közepén demonstratíve lefekszem aludni. A légtornászok mindazonáltal jók voltak. És a gyerekeknek is tetszett, én meg végül is színházban lehettem.), Mi meg este 7-től kb. 11-ig kettesben voltunk (ekkor keltek fel. Főleg Léna. Mi úgy terveztük reggelig alszanak, ám volt egy kis 1,5 órás pauza, sag schon...)...Egyrészt őrületes iramban, eszeveszett hatékonyan képesek vagyunk dolgokat megcsinálni. Másrészt egyszerűen csak ülni egymással szemben az ágyban és semmi másra nem figyelni és beszélgetni és csak egymásra figyelni, nagyon jó. Lehet, hogy csak mert olyan ritkán van ilyenben részünk, de bárcsak sokáig így maradhatna. Mármint úgy, hogy jó...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.