Ez azt hiszem összességében nem lesz annyira vidám, de élünk, és először tapasztaltam életemben, hogy bajban mennyire jók az emberek. És mennyire rémültek és tehetetlenek még nagyobban.

Csütörtökön reggel már szabadságon voltunk és az indulás előtt elszaladtunk még az orvoshoz, ahol kiderült, hogy Ákom bronchitise lejjebb csúszott és tüdőgyulladása van. Először beteg január óta, amit csúcs, ahhoz képest, hogy bő két hónapja bölcsibe jár. Ennek ellenére elindultunk, mert úgyis kocsiban ül, ott meleg van, még nagyobb nyugalomban, mint otthon (mert egyébként olyan aktív volt, hogy nem lehetett egy percre sem leültetni, a kedélyállapotával, meg az általános állapotával semmi baj nem volt), aztán meg a szállodában nem lesz semmivel sem nagyobb igénybevétel, mint itthon...Tényleg monda a meteorológia, és a szüleim is, akik előttünk jártak pár órával Maribor felé, hogy kegyetlen hóvihar tombol, a mi kertünkben közben szárba szökkent aznap az első nárcisz, de legalább reméltük, hogy lesz valami hó a sípályán. Egyik pillanatról a másikra az M7-esen mi is iszonyatos tomboló viharba kerültünk, ferdén vágott a hó, semmit nem lehetett látni. 70 km/órás szél. Az sok. A gyerekek alszanak hátul, előttünk egyszer csak halvány fények, Tomi fékez és megáll. Nem csúsztunk bele az előttünk egyre növekvő masszába, hátrafordulok a gyerekekhez, és mantrázom mosolyogva, hogy semmi baj nincs, minden rendben. Közben hátulról, oldalról csattannak belénk az autók.

130314_m7kicsimentes_09.jpg

Arra gondolok, hogy hátra vagyok csavarodva, a gerincemmel mi lesz, mialatt látom, hogy egy kamion csúszik felénk...Két méterre tőlünk megállt. Oldalt, ma-tegnap látjuk a Tomival, hogy kilyukadt az én ajtóm, de egyikünk sem tudja rekonstruálni, hogy hogy....A gyerekek jól vannak, még csak nem is sírnak. Azt meséljük, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy micsoda izgalmas kaland. Kiszállni nem tudunk, a kocsi eleje, és a Tomi ajtaja a szalagkorlát alatt, nekem valahogy lement az ablakom, de vissza már nem. Közben süvít a szél és a hó, annyira, hogy levegőt alig kapunk az autón kívül. Tomi ablakán lehet közlekedni, beborítja popsicsúszkával az ablakot, fűteni még lehet, amíg van benzin. 2013-03-14kicsi 15.39.26.jpg

Én ezt nem nézhetem tétlenül, mennem kell menteni, amit tudok. Se mentő, sem tűzoltó, semmi segítség. Kimászom az autóból és nagyon nagy csönd. Körülöttünk elég jól vannak az emberek, legalábbis akikhez hozzájutok először nem látok életveszélyt. Megyek a góc felé, egyre rosszabb a helyzet, egy idősebb nőnek valami szúrt seb a fején, adok egy plüssnyulat, hogy szorítsa a vérzésre. Tovább már nem lehet közlekedni; az autókon mászok, a tetőkön, ablakokon, roncsokon. Többen megpróbáltak az autókból menekülni, egy nőt elcsapott egy autó, ő elrepült, vele nem találkoztam, egy másik, aki szintén kiszállt és menekülni próbált, a következő megállni nem tudó a lábánál beszorított két autó közé. Annyi idős volt, mint én, csinos, jól szituált, zokogott, hogy segítsen valaki kiszedni a lábát. Közben aki elütötte végig látta, nézte őt, de még az autójából sem tudott kiszállni. Elrohantam egy pajszerért, hogy feszítsük valahogy ki, de őt csak a tűzoltók vágták ki, a pajszer semmit nem segített. Közben valakinek kiszedtem a lábát egy ajtó alól, minden koncepció nélkül, rohantam, azt csináltam amit tudtam eszközök nélkül. Rengeteget lehetett volna segíteni, de az emberek sokkolva ültek, többen sérültek, mint nem, 1 halott, 16 súlyos sérült, 40 valahány egyéb. 50 autó. A tréleres azt mondta ilyet még nem látott. Aztán mentem, csúszkáltam az autókon keresztül a góchoz. Ott három autó két teherautó között, gombóccá gyűrve. Talán az egyikből, amelyik a másikon volt átzuhanhatott egy nő az alsóba, neki a fél teste kint volt. A fejétől 5 centire egy férfi, akinek a mellkasára ráesett a fölső autó. Én voltam ott egyedül, a nőről letéptem a darabokba szakadt szélvédőt, nem is gépelek 10 ujjal. Amikor később egy mentős meglátta a kezem, mert kértem, hogy segítsen le valahonnan, rám szólt, hogy "ne fogon meg, tiszta vér a keze...". Bennük próbáltam tartani a lelket, üvöltöttem az embereknek, hogy ideirányítsák legelőször a tűzoltókat, meg a menőket. A nő nagyon fázott, szereztem takarót, mellényt neki, de többet kellett volna, és másokat is takarni. Nem fogtam föl, hogy iszonyú hideg van és mindenki megfagy. Én hajadonfőtt, bugyiig cefet vizesen, véresen - valószínűleg eszeveszett adrenalinnal -, tettem amit tudtam, nem sokat gondolkoztam. Igyekeztem ezt a két embert életben tartani. Közben egyszer csak meghallottam alattam, mellettem egy teljesen elhaló segélykiáltást. Egy nő lehetett egy narancssárga autóban, semmi nem látszott belőle, és nem tudom megmagyarázni miért, de vele nem foglalkoztam, és egész éjszaka ezeken gondolkoztam, hogy mit tehettem volna még. Vagy ő halt meg, vagy az a férfi, akire ráesett az autó, és azt mondta nekem, hogy "nem fogok meghalni".

130314_m7kiscsimentes_08.jpg

Amikor megjöttek a mentők igyekeztem átnézni minden autót, hogy ki hogy van. Hármat biztosan találtam akikhez nem jutott még el senki, még be voltak szorulva. Később kiderült, hogy még a kamionok alatt beszorlulva vannak emberek és kocsik. A pótsöfőrök a kamionok belsejében aludtak.

2013-03-14 kicsi15.32.12.jpg

Lassan megjöttek a melegedőbuszok és a rabmobilok. Először egy ilyenbe kellett átülnünk. Akkor már én is a gyerekekkel és Tomival üldögéltem ott. Kaptunk teát, takarót. Nagyon nem akart indulni sehova a busz, úgyhogy sikerült kiharcolni, hogy egy rabmobillal vigyenek be Székesfehérvárra, főleg Ákos miatt, akinek még mindig tüdőgyulladása volt, de az antibiotikumnak hála, semmi nem látszott rajta. Még azt a 3 embert rajtunk kívül sikerült elvitetnem magunkkal, akik el tudtak jönni és nem akartak ott maradni a kocsival sem. De olyan kevesen voltunk összesen épek. Végül bevittek egy kórházba, ettől távol akartam gyorsan kerülni, mert úgy tudtam karantén van a kórházakban, és ha ott fognak Ákos tüdőgyulladásával, valószínűleg be sem mehetek vele, mert annyi a beteg. Ez kizárt volt. Bármi ehelyett.Így ehelyett a rabmobil továbbvitt egy McDonald's-ba, ahol 1,5 órán belül rájöttünk, hogy nincs taxi a városban, és nincs egy darab hotelszoba sem. Kollégium sem. Semmi. Még ott egy-egy nagyon kedves pasi (mert annyi csomagunk volt. Síléc, minden) elvitt bennünket egy szállodába, ahol végül alhattunk volna valami alagsor teremben, de közben ez a drága jó ember (Csikós Zoltán, Székesfehérvár, Otthon Centrum, neve legyen áldott) szerzett nekünk egy családot, egy anyukát a hároméves kisfiával, aki befogadott. Ők is rettenetes rendesek voltak, odaadták az ágyukat, a Lencsi meg megállapította, hogy még barátokat is szereztünk. Barnabást. Az azért nem volt annyira egyszerű, hogy mi ekkorra még mindig nem tudtunk Tomival sem egymás között beszélni két szót, mert a gyerekek előtt nem akartuk átbeszélni, vagy hánytorgatni, örültünk, hogy ők nem igen érzékelték. Pedig eddigre már kezdett kimenni az adrenalin. Aztán eltelt az éjszaka. Nem akartunk tovább zavarni itt, addigra a rendőrségtől megtudtuk, hogy van egy átmeneti szállás egy iskolában. Egy fölöttébb rendes diszpécsernő szerzett nekünk taxit, próbált szobát is, azt már nem tudott. Ez az iskolai átmeneti szállás enyhén szólva lehangoló volt. De akkor jött Csaba ujja...szerzett nekünk egy üres lakást, ez kb. a csodával egyenértékű volt. Egy mámor. Kaptunk kulcsot, csináltunk meleget, boldogság....Annyira köszönöm, - ha látja netán - Váczi Renátának, Csabának, Anitának, hogy megmentettek ott bennünket, mert ott eléggé nem tudtuk mi lesz velünk. Székesfehérvár lezárva, autó se ki-se be, a szüleim akik a mentésünkre indultak órák óta rostokoltak egy autópálya közepén Siófoknál az éjszaka közepéig. Vonat nem indult, mert egy szerelvény elakadt. És még mindig tombolt a vihar. A non-stop boltok előtt kanyargott a sor, amíg odáig elértünk és haza a kölcsön-lakásba (ez kb. 20 perc volt) zokogtak a gyerekek a széltől, hótól. Ekkor először, és utóljára ezalatt a kaland alatt. A trélerünk egész éjszaka állt az úton, és mentett, de ekkor a semmiből előbukkant, és a csodával határos módon eljöhettünk haza mindannyian, csomaggal, autóval, haza...haza...haza :)...És itthon vagyunk. Blanka hozott nekünk vacsorát, Tóni adott tejet, a szüleim kölcsön-kocsit, és ma este kettesben lehetünk a Tomival, ők a Fillér utcában alszanak. Ez most lehet, hogy ránk fér. Blanka minden fórumon autót szerez nekünk, és úgy tűnik neki köszönhetjük a következő autónkat. Csak Szekszárd mellett van. Állatorvosok hada segít, felajánlanak autót kölcsön, mert szerették a Nagyapámat, aki az Egyetemen tanított. Ez komolyan mondom hihetetlen. Ez megtapasztalhattuk, hogy emberek segítenek, ha baj van. Nagyon-nagyon köszönöm. Nagyon. Zsuzsi, Barnabás, Csikós Zoltán, másik férfi a  McDonald's-ból, Anita, Csaba, Váczi Renáta, taxisok, tréleres Tibi, Blanka, és persze a Szüleink...Nagyon köszönjük!

Ákos azt mesélte a taxisofőrnek, hogy kitört az ablakunk. Nem olvasom át most, majd máskor, bocsánat. A langlovagok.hu-n vannak képek, de valamiért nem tudom linkelni. Ha jól tudom több aznapi baleset is van az oldalon, előttünk 6 km-rel is volt egy nagy. Ez a nagyobb. http://www.langlovagok.hu/html/galeria/7495_0.shtml

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása